Én?

Műfaj: Novella

- Jó napot kívánok! - harsogta az osztály, amikor Béla tanár úr belépett az osztályba. Szürke hosszanti csíkos nadrágjában és az abba tűrt fehér ingében elsőre talán komoly benyomást kelt az emberben, de aztán ahogy szokásos hatalmas vigyorával belekezd a tananyag humoros előadásába már senki nem gondolja róla, hogy zsémbes öregember. Inkább egy bohókás idős bácsi a szemünkben, aki tanár létére olyannyira szeleburdi is tud lenni, mint egy tizenéves.
- Jó napot maguknak is, kedves diákok! Foglaljanak helyet, kérem - tipikus fültől fülig mosolyával először elrendezte a felszerelését az asztalán, majd írni kezdett a táblára.
Az osztály azonnal szót fogadott a tanár kérésének, és egy-két padban rögtön megindult a beszélgetés is. Akárcsak az enyémben.
- Hallottad, mi lesz ma? - kíváncsiskodott a padtársnőm csilingelő, vékony hangon, miközben élénk rózsaszínre pingált körmeivel már szőke fürtjeit fonta. Nemlegesen ingattam a fejem a kérdésére.
- Hááát, azt csiripelték nekem a madarak a büfében, hogy lesz valami rendezvény. Itt a suliban. Valami verseny, amit mi rendezzünk.
- És? Mi olyan felettébb izgalmas ebben, Barbi? - kérdeztem, miközben sebesen másolni kezdtem a mai óra anyagát - sinus és cosinus függvények. Barbi gyengéden meglökte a vállam, kíváncsian fordultam felé.
- Az olyan izgi benne, hogy végre azt is megkérdezték mi mit szeretnénk. Szuper, nem?
- Most csak ugratsz - kuncogtam. Egyszerűen el sem hittem, hogy végre eljutott a tanárainkhoz az, amiről évek óta panaszkodunk. Hogy néha okos gondolat lenne, ha a nekünk szervezett dolgok rólunk szólnának, és nem másokról.
- Mégis miért viccelnék ilyennel? Szerinted ilyen szegényes humorom van? - csücsörítette Barbi az ajkait. Bocsánatkérően rámosolyogtam, de mielőtt bármi engesztelőt mondhattam volna, erőteljes kopogás zavarta meg az órát, és így a beszélgetésünket is. Az ajtó már ki is tárult, és ütött-kopott barna magassarkú tipegett a terembe. Volt magyartanárnőnk okker színű harisnyában, barna szoknyába és a harisnyával egyező színű kötött garbóba öltözve. Morcos képe láttán nyomban mindenki vigyázzba vágta magát.
- Jó napot! - köszöntünk kórusban, de ránk sem hederített, egyből a matektanárhoz fordult.
- Kicsit rabolnám az órát, ha nem gond. Fontos ügyben érkeztem - mondta, és kis fekete neszeszerét az asztalra helyezte, majd kotorászni kezdett benne. Közben Béla tanár úr némán intett ráncos kezével, hogy foglaljunk helyet, amíg várunk. Barbi és én összenéztük, és egy vállrándítással egymás tudtára adtuk, hogy lövésünk sincs, miért érkezhetett a már sokadik x-ét taposó Tóthné tanárnő, akit egyébként egyikünk sem kedvelt kifejezetten. Ő az a típusú tanár, akinek mindig igaza van, és akár egy kis hiba miatt vagy ok nélkül is lehord bárkit. Abban az esetben pedig, ha a nyomorult gyerek még szólni mer esetleg, akkor tiszteletlen hanghordozás címszó alatt akár egy csinos beírással is gazdagabb lehet. Ez általában kedvfüggő nála. Néha csodálkozom, hogyan keveredhetett gyerekek közé, de egy szó, mint száz: amikor megtudtuk, hogy nem tanít minket idén, felettébb boldog volt kivétel nélkül mindenki az osztályban.
- Most örülnék, ha csendben lennétek, és figyelnétek rám! Legalább egyszer az életben viselkedjetek normálisan - jegyezte meg a tanárnő, miközben egy fehér, összevissza firkált lappal a kezében felénk fordult. Megigazította szemüvegét, ősz hajából egy kósza tincset hátratűrt a füle mögé, és olvasni kezdett. - „Szeretettel meghívjuk a kedves diákokat és kísérő tanáraikat az iskolánkban az első alkalommal megrendezésre kerülő Én vagyok, figyelj rám! elnevezésű rendezvényünkre. Az esemény keretein belül a tanulóknak lehetőségük van egy rövid bemutatkozás után a felmerülő témákban állást foglalni, érvelni, az igazukat védeni és a társaikkal építő jellegű vitát, közös munkát folytatni. Reméljük, hogy sokan jelezitek érdeklődéseteket. A témákat külön lapon mellékeljük, hogy felkészülhessetek.”
- Ez nagyon jól hangzik!- súgta Barbi izgatottan, a vállamat bökdösve. - Ez pont olyan, amiben otthon vagy!
- Igen - jegyeztem meg halkan, csillapítva a bennem nőni kezdő izgatottságot. Mindig is szerettem az efféle feladatokat, főleg, ha irodalmi alapjuk is volt. Életemben először úgy éreztem, hogy a tanárnő valami jót is ad nekem.
- Lenne olyan, akit érdekelne? - érdeklődött Béla tanár úr, fürkészve a termet, és ahogy a szeme megállapodott rajtam, biztató mosollyal biccentett felém, ugyanis ő is ismert engem.
- Jelentkezz!- mormogta Barbi, és egy kicsit megemelte a kezem, de csak éppen annyira, hogy a tanár úr kiszúrhassa.
- Enikő! Tudtam, hogy rád számíthatunk!- kiáltott fel. Maradék ősz fürtjét hátratűrte egyik kezével, a másikkal intett, hogy menjek oda. A tanárnő is felnézett, de arcáról nem sikerült sem engedélyt, sem ellenállást leolvasnom, ezért bátortalanul elindultam feléjük. Mikor melléjük érkeztem, végigmért, majd csettintett a nyelvével. Ettől a mozdulatsortól annyira zavarba jöttem, hogy önkéntelenül megigazgattam egyszerű fehér pólómat és oldalra copfozott gesztenyebarna hajamat.
- Legyen hát. Akkor te fogsz képviselni minket - mondta, még lejegyzetelt valamit a lapjára. - A verseny szabályzatát egy példányban te is megfogod kapni, de majd együtt is átnézzünk, hogy minden érthető-e. A verseny középiskolások között történik majd, szóval nem kell félned az esetleges korkülönbségtől. A témák többek között érinteni fogják a személyes osztályközösségeteket, az eddigi esetleges tapasztalataitokat a törvényváltozásban, a tanár-diák viszonyt és a tanulók egymással való kapcsolatait, és ezek hatásait az iskolai életre.
Örömömben hirtelen a szavakat sem találtam, és az arcomra kiülő hatalmas mosoly láttán a tanár úr is elmosolyodott. De ez a mámor, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt. A tanárnő a kezembe nyomott egy papírt, amin a témák voltak felsorolva, és ekképpen folytatta;
- A különböző témákhoz pedig mindig meg fogod kapni a kidolgozást tőlem. Így tudod, hogy mikor mit kell mondanod. Ezeket megtanulod, és tudsz majd válaszolni minden felmerülő kérdésre. Érthető?
A mosoly azonnal eltűnt mindegyikünk arcáról, helyét átvette az egyszerű, de annál lesújtóbb döbbenet. Én vagyok? Az lennék én, amit ő mond nekem? Értem én, hogy több tapasztalattal rendelkezik, érettebb, okosabb nálam.... de attól, hogy ő a tanárom, nincs joga ehhez.
- Kérdeztem valamit - figyelmeztetett. - Érthető?
Megköszörültem a torkom.
- Nem. Vagyis úgy értem, igen, de...
- Akkor?
- Itt nem az én véleményemre kíváncsiak?
Félszeg kérdésemre csak harsány nevetés volt a válasz. Értetlenül pillantottam Béla tanár úr, majd Barbi arcára, de mindegyikük ugyanazt tükrözte vissza felém.
- A te véleményedre? Ugyan, kérlek, Enikő. Mégis mit gondolsz, a médiával fertőzött gondolataidból képes lennél olyan választ kifacsarni, ami minimális szinten elfogadható egy ilyen eseményen? Én ezt erősen kétlem. Mindenki sokkal jobban jár, ha a véleményedet megtartod magadnak, hogy....
- Tessék?- a döbbenettől kicsúszott kérdésem állította meg a szóáradatát. - Ezt mégis hogy képzeli?
- Micsodát? Talán másképpen gondolod?- érdeklődött tettetett kíváncsisággal. - Netalántán, lenne erről is valamiféle értelmes gondolatod, kedves Enikő? - kérdezte ironikusan. Begurultam a helyzet nevetségességén, de türtőztettem magam.
- Igen - feleltem indulatosan, kezem ökölbe szorult az oldalamon.
- Akkor mondd csak el! Mi a véleményed rólam? Erről a helyzetről? Végül is szólásszabadság van, nemde?
Visszafogtam magam, nem akartam visszaszólni neki, de egyszerűen nem értettem miért nézett le engem.
- Ne kéresd magad. Mondd csak el. Vagy talán még sincs értelmes gondolatod?
Utolsó mondatára mérgesen dobbantottam egyet, és a szavak egyszerűen csak folyni kezdtek belőlem.
- Elég! Igenis lehet és van is véleményem! Mégis mit gondol magáról? Attól, hogy fiatalok vagyunk, még igen is vannak értelmes, figyelemre méltó gondolataink komoly témákról is. Nem vagyunk ostobák, sem a média által ráncigált bábok! Befolyásol minket, de nem irányít. Ellenben magával, aki megpróbál minket kénye-kedve szerint beskatulyázni. Ez töri meg a szabadságunkat. Semmi más, csak az ilyen emberek, mint maga!
Fújtatva fejeztem be a mondandóm. Ahogy a mondataimmal együtt a dühöm is kiszállt belőlem, azonnal érzékelni kezdtem a lesokkolt arcokat körülöttem, és a dühös arcot magam előtt.
- Valóban így gondolod, kedves Enikő?- kérdezte a tanárnő, a kedves szót úgy köpve az arcomba, mintha a világ legnagyobb sértése lenne. Visszaszívtam volna, de már tudtam, hogy késő. Elnézést kérni pedig nem akartam. Végre vállaltam a véleményem, bármi is az ára. Elvégre ez vagyok én.
Bizonytalanul bólintottam. - Jogom van a véleményemhez.
A tanárnő egy pillanatnyi hatásszünet után diadalittasan elmosolyodott, és megszorította a kezében tartott mappáját, olyannyira, hogy vékony, hosszú ujjai elfehéredtek a mozdulatban.
- Természetesen jogod van a véleményedhez. De nem itt. Azonnal az igazgatói irodába!

Új alkotás feltöltése