Szólhatnék, de nem fogok

Műfaj: Novella

Olyan szép szeme van és a mosolya… Nem találok rajta hibát. Állj, miért ilyen nagy a csend?
Valószínűleg nem az órákon kellene, hogy gondolataim elkalandozzanak. Minden bizonnyal elhangzott egy kérdés amelyre egyik osztálytársam sem tud válaszolni, én pedig túlságosan el voltam foglalva ahhoz, hogy akár a kérdést meghalljam.
A kínos csend tudata egyre jobban elmélyül, vajon mi volt a kérdés?! Padtársamhoz sem fordulhatok oda hogy megtudakoljam, hisz még a suttogás is kiabálásnak tűnne. Egy bizonytalan kézmozdulat után a szélső padsorból megszólal az egyik fiú megadva a helyes választ. Pedig ezt én is tudtam volna…
Bosszankodom, mert nem figyeltem oda, de újabb gondolatok tűnnek fel, szemem előtt lebeg a kérdés: Ha tudom a választ a kérdésre, jelentkeztem volna? A válasz egyszerű, természetesen nem.
-De miért nem?- szólal meg egy halovány hang elmémben. Mert nem vagyok az a típus, aki ki mer állni az emberek elé és úgy beszélni, hogy tudja, minden tekintet az ő alakján pihen és az egész társaság szinte issza szavait. Nem hiába engem csak azok az emberek ismernek igazan, akiket közel engedek magamhoz. Mindenki másban téves kép alakult ki rólam.
Amit gondolok, azt mindig kimondom, de sosem állok ki az emberek elé, nem szeretek szerepelni. Pedig megtehetném, hogy mindenbe beleszólok, kifejtem a véleményem. A barátaim is olyanok mint én, ha nem magunk között vagyunk, hanem mondjuk mint most, az iskola padban ülünk és várjuk a megváltót – ez esetben a csengőt -, akkor csupán akkor szólalunk meg, ha felszólítanak.
A gondolat mindig megmosolyogtat, amikor látjuk egy-két ember tekintetét, szemeiben és az arcára kiülő megdöbbenést mikor rájön egy hosszabb időtartamú beszélgetést követően: nem is különbözünk annyira. Csak míg ő bármikor, bárkinek beszél bármilyen témáról, felszólal és kifejti véleményét a nyilvánosság előtt, én addig arra törekszem törekszem, hogy minél kevesebbet szerepeljek. Véleményem, szellemes megjegyzéseim mégsem rejtem el, csak azok tudják, akik hozzám közelebb állnak.
Igen, megtehetném, hogy ha úgy adódik megszólaljak, de nem teszem.
Megváltónk eljő és megszabadít minket – vagyis a csengő szó az, ami jelzi véget ért egy újabb óra. Hirtelen zsibongás tölti be az eddig oly mély csendbe burkolózó termet, emellett tollak csattogása könyvek füzetek becsapása is társul a zajhoz.
Barátaimmal megvárjuk egymást míg elpakolunk, majd közösen indulunk a következő óránk helyszínére. Útközben ejtünk néhány mondatot az óra történéseiről, teszünk pár megjegyzést észrevételeinkről, majd nevetve tovább haladunk.
Habár szólásszabadság van én szóltam, nem szeretek nyilvánosan beszélni bármiről is, így remélem megértitek, azt már nem árulom el, hogy mi volt a téma.

Új alkotás feltöltése