A szólásszabadsága egy kamasz szemével

Műfaj: Vers


Csendben vagyok, szorítom fogaim mostanság sokszor,
Fránya dolog ilyenkor ez a fiatalkor!
Úgy megosztanám mindenkivel, amit gondolok,
akarom, hogy lássák én is sok mindent tudok!
Nem lehet, közbeszól az illem,
a kamaszoknak itt még szavuk nincsen!
„Politika? Vagy csak úgy, az élet?
Mit tudhatsz te róla, ugyan kérlek!”
Sokan így gondolkodnak, meg a kedvencem az,
hogy 14 évesen nem történhetett veled olyan
ami fáj, megjátszani magad ezért kár.

Valódi, szívet tépő fájdalom az,
mikor úgy szólnál, de inkább csendben maradsz.
Lenyeled a feltörekvő mondatokat, szavakat,
a vágyon felülkerekedik az akarat.
Ez az, mi mindenkinek jár,
hallgatni ezért igazán kár.
A csend az, mellyel bajt okozhatsz,
mert tudod, az élet örök harc!
És mit ér egy katona, ha nincs nála fegyver?
A szó is néha úgy mar, mint a legtöményebb vegyszer.
Olykor feloldja az emberi kapcsolatokat,
olyankor át kell értékelni magadban a dolgokat.

Már megint csak ülsz, mért nem mondasz semmit?
Nem szabom meg, hogy mit, és mennyit.
Csak szólalj már meg végre!
Vagy kérlek, csak tekints az égre.
Ott van fönt minden, a Hold, a csillagok,
De látod? A Nap most nem ragyog.
Olyanok odafent, mint mi itt, az emberek.
Fényünket elrejtjük, magunkban tartjuk,
nem számít nekünk, hogy miért, minek kaptuk.
Pedig biztos nem azért, hogy bújtassuk mélyen,
felvállalni önmagunk kicsit sem szégyen!



Új alkotás feltöltése