Légy kaméleon!

Műfaj: Novella



Oszkár vagyok, egy kaméleon. Bármilyen személyiséget magamra ölthetek. Úgy viselkedem, ahogy csak kedvem tartja, és annak a bőrébe bújhatok hosszabb-rövidebb időre, akiébe csak akarok. A választás szabad, én döntök.
Egy nap épp Budapest egyik csendes belvárosi utcáján sétálgattam, mint egy turista, aki a város igazi énjére kíváncsi. Saját magam akartam megtapasztalni, milyen itt lakni, hogy töltik az emberek a hétköznapjaikat. Olyan helyek után kutattam, amiket csak egy helyi ismer. Ha nem élek itt- gondoltam- nem kapok teljesen valós képet a városról.
Úgy döntöttem diák leszek, méghozzá Csendes Anna néven, és beiratkozom egy középiskolába. Szeptemberben elkezdtem a kilencedik osztályt. Mindenkinek új volt az iskola, de hamar megszoktuk. Az osztálytársaimmal jó barátok lettünk. Szívesen mentem iskolába, mindig vártam, hogy találkozzam a többiekkel. Az órák általában érdekesek voltak, néha kicsit unalmasak, de mind eltelt, nem volt semmi probléma. A testnevelés óra lógott csak ki a sorból. Utáltam az egészet. És nem magam miatt. Én meg tudtam csinálni mindent, amit kértek, bírtam a futást is. De volt, aki nem. Nem bírtam elviselni, hogy valakit megaláznak azért, mert nem tud fekvőtámaszt csinálni, vagy, mert nem az erőssége a küzdősport vagy a torna.
- És akkor most futás! –kiáltott ránk az őrmester (én csak így hívtam a tesi tanárt)- FUTÁS! Gyorsabban! Libasorban! Nem beszél! Akkor most elkezdjük előröl.
- Ne már! - csattant fel mindenki egyszerre.
- De mááár…!!! –utánzott minket, mintha kisgyerekek lennénk - köszönjétek Madárnak (ő az egyik osztálytársam volt, és nem volt annyira „fitt”, mint ahogy azt elvárták, így mindig bántották valami miatt) - ha gyorsabban repült volna a futópályán akkor már rég vége lenne a futásnak. Gyerünk, előröl!
Aztán mindenki elkezdett futni, csendben. Csak a terem volt néma az elhallgatott szavak miatt. A gondolatok mindenki agyában cikáztak. Meg kell védeni Madarat. Nem lehet hagyni, hogy megalázzák. Mindenki tudta, hogy a tanárral nem lehet szembeszállni. Amit a tanár mond, az mindig úgy van. Ne ellenkezz, mert úgyis te jössz ki rosszul a végén. Állítólag arra nevelnek, hogy legyen véleményed és oszd meg. De hogy legyen önálló gondolatod és véleményed, ha mindig megmondják mit csinálj, és megtanítják neked mit kell gondolnod.
- Vége! Álljatok be a közös bemelegítéshez! Ki akar bemelegítést tartani?
Néhányan jelentkeztek, de egyiküket sem szólították fel.
- Akkor Madár repüljön ide! Ő tartja a bemelegítést.
Madár elkezdte a fejkörzést, aztán jött a karhúzás. Elérkeztünk a fekvőtámaszhoz.
- Gyerünk Madár, számolom!- és mindenki csinálta a fekvőt, Madár is. A tanár pedig hangosan számolt. És sosem lett vége- tíz, tizenegy- és folytatta.
Szegény Madarat már a sírás kerülgette. Sejtésem sincs, milyen lehet neki belépni minden egyes nap a tesi órára.
Eltelt a negyvenöt perc, és mehettünk öltözni. Volt, aki jól érezte magát. Talán az, akit nem utoljára „választottak” a csapatba a tűzharcnál. Igazából nem választották, csak ő maradt utoljára. Az a szomorú, hogy csak keveseknek tűnt fel, hogy mit is művelnek néhány emberrel az órán. Sokan természetesnek veszik, hogy van, aki ügyesebb, és azt támogatni kell, és van, aki gyengébb valamiben, és azzal nem kell foglalkozni. Neki már mindegy, minek pazaroljuk rá az időnket. Így történt Madárral is. Senki nem tudta, hogy úgy énekel, mint egy igazi pacsirta. Nem tudták, hogy három hangszeren játszik, és hogy külföldi fellépései vannak. A Zeneakadémia tizenkét éves korában ösztöndíjat ajánlott neki. Ezen kívül önbecsülési problémái voltak. A testnevelés óra miatt. Egy jelentéktelen dolog miatt, ami eltörpül a sok sikere mellett. Nem lehetett önmaga az iskolában.
Kitaláltam, hogy csinálok egy projektet az iskolában. Egy olyan könyvet szerettem volna létrehozni, amibe mindenki rajzol valamit és hozzáfűz néhány gondolatot. A téma a következő volt: Lehetőségeim az iskolában. A könyv szabadon járt, ha valaki írt bele, mindig továbbadta. Év végére a könyv visszakerült hozzám. Elolvastam mindent. A rajzok mind különlegesek voltak. Saját személyiségek és saját gondolatok. Valaki azt írta, azért szereti az iskolát, mert a diákönkormányzaton elmondhatja a véleményét. Ott meghallgatják őt, és ötletet merítenek az ötleteiből.
A könyvet Madárnak adtam. Szeptembertől diák önkormányzati tag lett. Nagyon sokat tett az iskoláért. Megvitatták és megvalósították a javaslatait. Újra önmaga lehetett, mert tudta, hogy figyelnek rá és elfogadják. Ki merte mondani a gondolatait. Felnéztek rá. Nem gondolták, hogy a lány, aki nem tud fekvőtámaszozni az iskola egyik legfontosabb személyévé válik. Ha Madár nem lett volna, nem lennének színes függönyök a régi helyett, nem lehetne ebédet választani a menzán, nem lenne faliújság, ahová bárki kiteheti a gondolatait szövegben és rajzban egyaránt. Az iskola nem gyűjtené a szemetet szelektíven, nem lehetne almát venni a büfében, nem lennének energiatakarékos égők sem. Az évek során egyre több és több ötlet született, hála Madárnak nem féltek megvalósítani őket. Az iskola sokkal színesebbé vált, mivel a diákok saját maguk formálták. Csak kellett valaki, aki megtanulta elfogadni és felvállalni a saját véleményét.

Új alkotás feltöltése