Szólásszabadság

Műfaj: Esszé

Ha ezt a szót meghalljuk, általában a legtöbb fiatalnak a médiára vonatkozó szólásszabadság (sajtószabadság) vagy március 15. jut eszébe. Viszont ha ettől elvonatkoztatunk, rájövünk, hogy a mindennapi életben ugyanúgy szerepet kap a téma és számtalan társadalmi probléma okozója. Vajon ez a jog hasznos vagy döntő részben csak galibát okoz? Ha visszamegyünk az időben, egészen a Rákosi-korszakig, eddigi tanulmányaink alapján emlékezhetünk arra, hogy olyan szinten korlátozva voltak az emberek, hogy egymás között sem beszélhettek a politikai helyzetről. Aki mégis megszegte a szabályokat vagy lázadás gyanúja merült fel, azt kegyetlenül kivégezték. Ma már természetesen más a helyzet, eszébe sem jut az embernek, hogyha valamilyen polgárpukkasztó témáról esik szó egy beszélgetésben a barátokkal, megjelenik egy felügyelő, félbeszakítja a beszélgetést, és letartóztatja a társalgás összes résztvevőjét. Politikát érintve, Magyarországon napjainkban is élhetünk a szólásszabadság jogával. Ebbe elvileg az is beletartozik, hogy az adott személyt egyéni (kimondott) véleménye miatt ne érje támadás. Kifejthetném pontosan, hogy mi minősül támadásnak, de szögezzük le, hogyha valaki intelligens módon tud a felvetett gondolatra reagálni, az szintén szólásszabadságnak minősül, nem támadásnak. Hol találkozhatunk ezzel a mindennapi életünkben? Akár az interneten, személyes csevegés közben, egy konfliktushelyzetben, munkahelyen vagy akár az iskolában is. A világhálón rengeteg ebből adódó probléma fakad, például a nyilvános megszégyenítés. Jogunk van ahhoz, hogy egy közösségi oldalon publikáljunk valamit, de mielőtt ezt megtesszük, gondoljuk át alaposan, hogy nincs-e a megosztott tartalomban olyan tényező, melyet okkal fog más kritizálni. „Divat” lett a facebookon, hogy néhányan önbántalmazásaikat osztják meg a világgal, és már nehéz eldönteni, vajon ez az utolsó segélykiáltás, vagy csak figyelemhiányos. Jogunk van hozzá, hogy kifejtsük véleményünket erről, de ha nem az utóbbi eset áll fenn, képesek leszünk azzal a tudattal élni, hogy valaki alól kihúztuk a talajt? Ugyanez a helyzet, amikor egy személy felbosszant minket és hirtelen felindulásból, meggondolatlanul dühös szóáradatot zúdítunk rá, mellyel könnyen elkeseríthetjük, pedig előfordulhat, hogy nem önszántából okozott nekünk bosszúságot. Ki az, aki képes azzal vigasztalni magát, hogy szólásszabadság miatt elnézhető, hogy elszomorította embertársát? Úgy érzem, néha szükség lenne egy cenzúrára, aki írott szöveg esetén a sértő megjegyzéseket, gondolatokat egy gomb nyomásával eltávolítaná. Nem azt mondom, hogy éljünk egy burokban, mindenféle kritikától és inzultálástól távol, mert az rettenetes álszentség lenne! Személyiségünk fejlődésében szerepet játszanak az építő jellegű kritikák is; megnyilvánulás alapján választunk magunknak barátokat, de együtt jár azzal, hogy aki más értékeket képvisel, azt, ha akarnánk, sem tudnánk szonett szépségű módon eltaszítani magunktól. Persze, van egy határ, ahol az udvarias visszautasítás vagy egy cinikus megjegyzés a gorombaság határát súrolja. Ezek munkahelyen vagy iskolában semmiképp sem érvényesülhetnek, ahogyan a szólásszabadság sem. Ha egy alkalmazott akár egyszer is szóvá tenné a főnökének a kifizetetlen túlórákat, az ingyen munkát hétvégéken, a töménytelen mennyiségű iratokat, azonnal elveszítené az állását. Miért? Találhatnának ambiciózus, karrierista embereket, kiknek a ranglétrán való felfelé haladáson kívül nincs más céljuk, elképzelésük az életben; fiatalok, aktívak és minden percben elérhetőek munkaügyben. Emellett, a katonás tisztelet elvárt egy munkahelyen, egy iskolában vagy bármely hivatalos intézményben. Gondoljunk bele jobban! Ha azt mondanák, hogy ezentúl tilos a természetről beszélni, megemlíteni, kritizálni, körülírni, az hatalmas kihívás lenne. Nem kifejezetten társalgási téma, de állandóan azt próbálnánk elkerülni, hogy még csak véletlenül se essen szó erről. Mintha az elménk provokálna: a természettel kapcsolatban próbálnánk társalgást indítani. Hiszen milliók foglalkoznak a természeti katasztrófák elhárításával, a környezetszennyezéssel, az ÖKO mozgalmakkal, viszont ameddig nincs konkrétan direktbe megtiltva, hogy ráébredjünk a valódi veszélyre, addig sosem fog az ember észbe kapni. Okfejtésemet befejezve, véleményem szerint a szólásszabadság nem hasznos, hanem természetes, velünk született jog. Nem kérdés: korlátozni vagy betiltani helytelen és felháborító lenne. A felelősség viszont a miénk: a kimondott szavaknak súlya van. Ha meggondolva szólok, nem fáj fejem.

Új alkotás feltöltése