A (nem) létező szólásszabadság

10. helyezett / Esszé

Szólásszabadság… Sokféleképpen értelmezhetjük eme összetett szót. Lehet a szólás egyenlő a szabadsággal, vagy a szabadság egyenlő a szólással. De még azt is gondolhatjuk, hogy a szólás adja a szabadságot. Hiszen ha jobban belegondolunk, az emberek nagy része mind másképp vélekedik erről. Van, aki arra asszociál, hogy nyugodtan megfogalmazhatunk, leírhatunk bármit, ezáltal szabadon kifejezhetjük a véleményünket, van, aki arra, hogy végre nyugodtan szidhatjuk a politikai képviselőket, a rendszert, és nem leszünk érte megbüntetve. A rendszerváltás előtti időben (amelyről mi csak szüleinktől, nagyszüleinktől, illetve történelemtanárainktól hallhatunk) nem volt szólásszabadság. A kormány mindent cenzúrázott, ami a hatalmon lévők ellen irányult, vagy a rendszert kritizálta. Legyen az könyv, egy vers, vagy egy újságcikk. Nem lehetett bármit kimondani.
Akkoriban az emberek tudták, és érezték, hogy a szavaknak súlya van – de ma? Manapság a társadalom bármit kimond. A beszédünk nincs korlátozva, legyenek bármiféle trágár kifejezések a mondatainkban. Azonban az újságban megjelentethető dolgok igen. Vannak lektorok, béták, cenzorok, akik ellenőrzik a cikkek helyesírását és tartalmát. A helyesírás ellenőrzésével még egyetértek, hiszen senkinek sem jó, ha egy igénytelen munkát adunk ki a kezeink közül – de a tartalmat szabályozni? Az olyan, mintha megfosztanánk valakit attól, hogy szabadon kifejezze a véleményét. Még egy magamfajta, tizenhat éves lánynak is megvan a véleménye a mai politikai rendszerről és a szólásszabadságról. Mindenki kimondhatja a véleményét, kérdezhet, kritikát fogalmazhat meg. Mindezt szabadon. Azonban ez nem azt jelenti, hogy – rosszabb esetben – nem leszünk érte megvetve, megalázva, gyűlölve. Ugyanis manapság, hiába fejezzük ki a véleményünket, hiába mondhatunk ki bármit, ha ez nem tetszik valakinek, esetleg egy társadalmilag felettünk állónak – aki nem biztos, hogy szellemileg is felettünk áll -, akkor nagyon könnyen megbánhatjuk. Azután pedig hiába hivatkoznánk a szólásszabadságra, hiszen ezekben az esetekben a „sértett” felet ez nem érdekli. De talán kicsit el is tértem a tárgytól. Azt hiszem, még manapság sincs teljes szólásszabadság, hiába tűnik úgy, hiába mondogatjuk, hogy igenis így van. Nem, nincs így. Rengeteg mindent kimondhatunk, megjelentethetünk az újságokban, azonban ha valakit ez nem érdekel, nincs rá hatással, ha senki nem olvassa, vagy még kiadatni sem engedik, akkor az olyan, mintha azok a mondatok/cikkek nem is léteznének, és nem lennének kijelentve. Írhatja bárki, mondhatja akárki, az attól még senkit nem fog érdekelni. Persze, a politikusok és a vezetők szinte a szánkba rágják, hogy szólásszabadság van, hogy minden megváltozott a rendszerváltás óta, de ez közel sincs így. Talán így tűnik, talán így is van egy részben, és mindenki látszólagosan kimondhatja, amit akar – szavakban, beszédben. De ha meg akarná jelentetni az újságban – és most közemberekről beszélünk, természetesen - , arra nem lenne lehetősége, hiszen a cenzor nem engedné. És azáltal, hogy nem adják ki azt a bizonyos cikket, megfosztják az írót a szabad véleménynyilvánítástól. Tehát, kérdem én: Hol van itt szólásszabadság?

Új alkotás feltöltése

Világos a gondolatmenet, a szólásszabadság mint lehetőség önmagában még nem garancia arra, hogy hatékonyan tudjunk élni vele. A problémám hasonló, mint a többi esszé esetében, de ezt részletesebben elküldtem egy külön személyes levélben.

 

A (nem) létező szólásszabadság

Szólásszabadság… Sokféleképpen értelmezhetjük eme összetett szót. Lehet, hogy a szólás egyenlő a szabadsággal, vagy hogy a szabadság egyenlő a szólással. De még azt is gondolhatjuk, hogy a szólás adja a szabadságot. Hiszen ha jobban belegondolunk, az emberek nagy része mind másképp vélekedik erről. Van, aki arra gondol, hogy nyugodtan megfogalmazhatok, leírhatok bármit, ezáltal szabadon kifejezhetem a véleményemet, van, aki arra, hogy végre nyugodtan szidhatom a politikai képviselőket, a rendszert, és nem leszek érte megbüntetve.

A rendszerváltás előtti időben (amelyről mi csak szüleinktől, nagyszüleinktől, illetve történelemtanárainktól hallhatunk) nem volt szólásszabadság. A kormány mindent cenzúrázott, ami a hatalmon lévők ellen irányult, vagy a rendszert kritizálta. Legyen az könyv, egy újságcikk, vagy akár az emberek beszéde. Akkoriban az emberek tudták és érezték, hogy a szavaknak súlya van – de ma? Manapság a társadalom bármit kimond. A beszéd nincs cenzúrázva, legyenek bármiféle trágár kifejezések a mondatainkban. Azonban az újságok igen. Vannak a lektorok, béták, cenzorok, akik ellenőrzik a cikkek helyesírását és tartalmát. A helyesírás ellenőrzésével még egyetértek, hiszen senkinek sem jó, ha egy igénytelen munkát adunk ki a kezeink közül – de a tartalmat szabályozni? Az olyan, mintha megfosztanánk valakit attól, hogy szabadon kifejezze a véleményét.

Még egy magamfajta, tizenhat éves lánynak is megvan a véleménye a mai politikai rendszerről és a szólásszabadságról. Mindenki kimondhatja a véleményét, kérdezhet, kritikát fogalmazhat meg. Mindezt szabadon.
Azonban ez nem azt jelenti, hogy – rosszabb esetben – nem lesz érte megvetve, megalázva, gyűlölve. Ugyanis manapság, hiába fejezzük ki a véleményünket, hiába mondhatunk ki bármit, ha ez nem tetszik valakinek, esetleg egy társadalmilag – még ha szellemileg nem is – felettünk állónak, akkor nagyon könnyen megbánhatjuk. Azután pedig hiába hivatkoznánk a szólásszabadságra, hiszen ezekben az esetekben a „sértett” fél nagy ívben tesz rá.

De talán kicsit el is tértem a tárgytól. Azt hiszem, még manapság sincs teljes szólásszabadság, hiába tűnik úgy, hiába mondogatjuk, hogy igenis így van. Nem, nincs így. Rengeteg mindent kimondhatunk, megjelentethetünk az újságokban, azonban ha valakit ez nem érdekel, nincs rá hatással, vagy ha senki nem olvassa, akkor az olyan, mintha azok a mondatok/cikkek nem is léteznének, és nem lennének kimondva. Írhatja bárki, mondhatja akárki, az attól még senkit nem fog érdekelni.

Persze, a politikusok és a vezetők adják a szöveget, hogy szólásszabadság van, hogy minden megváltozott a rendszerváltás óta, de ez közel sincs így. Talán így tűnik, talán így is van egy részben, és mindenki látszólagosan kimondhatja, amit akar – szavakban, beszédben. De ha meg akarná jelentetni az újságban – és most közemberekről beszélünk, természetesen - , arra nem lenne lehetősége, hiszen a cenzor, vagy esetleg maga a kiadó nem akarna magának ellenfeleket a politikában. És azáltal, hogy nem adják ki azt a bizonyos cikket, megfosztják az írót a szabad véleménynyilvánítástól. Tehát, kérdem én: Hol van itt szólásszabadság?