Feledés

3. helyezett / Novella

- Jeong Seoyun – lihegem nevem a recepción. Megint egy bárgyú interjú. Beszéltem már Észak-Korea szinte összes fontos emberével, mégse lettem okosabb. Sablonos, kezembe adott kérdések, hamis, begyakorolt válaszok. Kim Dzsongunnal még nem volt dolgom, de ha a TV1 fotelébe süppeszti azt a pokolravaló fényesre nyalogatott tomporát, nem érdekel a nem létező jövőm és a nem létező családom, minimum felpofozom. - Ez rendben van, Jeong kisasszony – a recepciós, aki egyenlő egy üres zombi-fogaskerékkel, gépiesen nyújtja vissza a belépőkártyámat. Igyekszem semleges hangon megköszönni, majd feltűnés nélkül elsuhanni a stúdióba. Egyre csak a vizenyős kávészagú lötty gőze facsarja az agyam. Szóval ki is a mai Mr. Kamu, akinek nem 250g poshadt rizs fickándozik a gyomrában, ahogy nekem? Áh, Yang Woohyun, milyen fennhéjázó egy név.
Liu, a furcsán, ám szimpatikusan keserű szemű sminkes elpiszmog az arcommal, majd alig észrevehetően kacsint. Kacsint? Mit jelentsen ez? Aztán a kezembe nyomja a kérdéseket.
Leülök a ráncos műbőrrel borított fotelbe, az előírásnak megfelelően keresztbe teszem a lábam, és a lehető leghitelesebb műmosolyt varázsolom magamra. Pár perc múlva belép Yang. Tipikus magas beosztású férfi, jól fésült arcvonásokkal és gondosan vasalt tekintettel. Felállok, kezet fogok vele, bemutatkozom. Leülünk, és indul az élő adás. Számon kifolynak a műsort nyitó, rongyosra ismételt szavak. Felszegett állal és remélem elég szarkasztikus vigyorral Yang felé fordítom a fejem, majd felteszem az első kérdést a lapon.- Mr. Yang, mondja kérem, ugye micsoda nagyszerű büszkeséggel tölti el, hogy országunkban 15 év felett a lakosság 99%-a írástudó? – fokozom a negédes hangnemet hozzátéve: - Felteszem, jövőre ez az adat 100%-ra ugrik.- Valóban, Miss Jeong – kezdi a kamerának, és már csorog is a habkönnyű, hülye maszlag csillogó fogai mögül. Az ötödik, semmitmondó válasz után észreveszek a lap alján egy kézzel írott, igazi kérdést. Nem tudom, mi fut most át az agyamon, de valódi mosollyal az arcomon félbeszakítom a férfit:- Mr. Yang, elnézést, hogy megszakítom ezt a gyönyörű és őszinte választ, de engem igazán érdekelne a véleménye. Ez a 99%-ig írástudó népesség, fényes karrierrel és elegendő, ínycsiklandó étellel, fantasztikus gyermekkorral, igen, ez a tökéletes társadalom akkor… boldog is? – ahogy kimondtam, arcom egyszerre fehéredett el Yang úréval, ajkam vad remegésbe kezdett, szemem kiszáradt. Hebegve-habogva emelkedem fel a székből, amikor kattanást hallok. Biztos lekapcsolták az adást. Bár annak nem ilyen hangja van……Hoonji, láttad ezt? – sikít Seomin a bátyjának. Éppen Cheonéknél vagyok házi feladatot írni, de valójában csak ivóvizet hozni. Apám rendkívül segítőkész, sokszor félreteszi a saját rizsadagját nekünk vagy a szomszédoknak. A Cheon családtól megvonták az ivóvizet, amikor az édesapjuk áthágott valamilyen szabályt, már nem is emlékszem, mi volt az. Mondott valami rosszat az Örök Elnökre azt hiszem. Na mindegy. A lényeg, hogy itt ülök, táskámban a 4 liter ivóvízzel, és nézem a kis Cheon Seomint, a hét éves kislányt, ahogy kikerekedett szemmel bámul a televízióra. Anyja tátott szájjal fagy bele a szoba levegőjébe. Hoonji, a haragos pattanásokkal borított arcú kamaszfiú rosszallóan néz fel szegényes ebédjéből.- A nénit lelőtték!! – sipította Seomin. Hoonji, csigalassan rágódva az íztelen falaton megütközve bámult a képernyőre.- Kim Dzsongun, Dicső Vezetőnk biztos nem hagyná ezt. Valószínűleg le se lőtték, csak elájult, vagy szívrohama volt. Gyere enni. – a fiú már el is tüntette meglepődését, a legnagyobb nyugalommal kanalazta tovább a túlfőtt rizsszemeket. Senki sem mert ehhez hozzáfűzni bármit is.
Song Huji és Ko Junye már ott voltak A Padnál, amikor megérkeztem. Átlagos témákról fecserésztünk egy darabig, aztán Junye végre rátért a tárgyra. Hangja remegett, igazából csak formálta a levegőt a szájával. Tudtam, hogy ezért ugyanúgy le fognak minket lőni, mint Jeong Seoyunt, de sose éreztem magam ilyen emberinek.- Hyeonseo, Huji… mi forradalmat fogunk kirobbantani – Junye szeme szikrázott. Istenem, sose éreztem még magam ennyire fontosnak. Ezek a szavak szebben visszhangoznak a fülemben, mint amikor Bae Jinwoo szerelmet vallott nekem. Ezek a szavak minden érzelemnél előbbre valóak számomra. Huji is hasonlóakat gondolhatott, mivel egyszerre bólintottunk, és felálltunk A Padról. Remélem nagybetűvel írják majd ezt a padot, ha esetleg valaki egy történelem könyvben a Felkelés szimbólumaként említi majd.
Csak álltam, egyre csak álltam a naplemente arany gyűrűi által egyszerre fojtva és felszabadítva, céklalében lomhán sodródó felhők sutyorogtak körülöttem, a Nap, akár egy sárkánytojás, tüzesen, ám bágyadtan süppedt a komor panelházak tenyerébe. Álltam, és kívántam, félénken és vakmerően. Félve, mivel ki tudja, a gondolataink halk szikráját is megneszelheti valaki. Vakmerően, mert a forradalmat, s győzelmét kívántam. Ott és akkor, az ég vizén borzolódó felhők óvó könnyedsége, a törökméz alkonyat édességében és naivságában újjászülettem.
Még sose vittek haza ilyen repesve a lábaim. Otthon az álom mellém heveredett, s csak bámultam, virrasztottam mellette, mígnem foszlott az éj homálya, és megkezdhettem második életem.
Így hát most itt ülünk a Song család pincéjében, és apró plakátokat gyártunk közönséges füzetlapokra, cetlikre. Csak egy dátum, április 25-e és egy helyszín, a Kim Ir Szen Egyetem előtti tér neve szerepel rajtuk. Ha kitalálják, hogy mi voltunk, már késő lesz. Jeong Seoyun elhintett valamit, ami kiirthatatlan. Az a nő a forradalom mártírja. Felkelünk az igazságért. Tudom, hogy nem vagyunk egyedül.
Gu Hyeonseo mindig is a legbátrabb lány volt, akit valaha ismertem. A szerelem szabályozhatatlan dolog, ezért is olyan felemelő, ezért is a menedékem, a vigaszom volt az a lány. - Bae Jinwoo – mutatkoztam be tükörképemnek azon a zápor-sújtotta napon, önbizalmat csepegtetve szívem korsójába. Egy órával később, mikor már negyed órája vártam az iskola előtt, cipőm orrára csorgott az esernyőmről a víz, nadrágom szára sárpettyes volt, s ott jött Ő. Hyeonseo mezítláb gázolt felém, kezében száraz zoknijával és cipőjével, víztől elnehezült haja játékosan csavarodott homlokán. Kinyújtottam kezeim, ő meg kérdő tekintettel lefékezett egy pocsolyában. Őszinte értetlenséggel nyugtázta vigyorom, s a szavak előzúdultak tudatos gátjaim mögül: - Szeretlek. – közöltem vele határozottan. Amikor megláttam a lábtörlőnk alól kikandikáló papírfecnit, azonnal tudtam, hogy ő küldte. Ám a megszokottan bohókás üzenet helyett csak ennyi volt ráírva: „Ápr. 25. Kim Ir Szen Egyetem”. Nem tudtam mire vélni még ekkor, ám most a kamránkban kotorászok valami éles eszköz után, szívemben a bosszúvággyal, hogy Kim Dzsongun, Gyilkos Vezérünk szívébe döfhessek valamit, ahogy azt Hyeonseoval tette valami átkozott katonája tegnap éjjel. Már csak ketten vagyunk, én és Ko Junye, mivel Hyeonseo tegnap… töretlen lelkesedéssel és kiüresedett, bosszúporos szemekkel gyártjuk a papirosokat. Minél több embernek kell tudni a felkelésről. A tömeg az egyetlen fegyverünk a kormány ellen. Észak-Korea szabad lesz! A suliból hazafele menet találtam egy fűcsomóban. Rögtön tudtam, hogy ott a helyem. A szemetes mögé volt dobva. Végre felszabadulunk!Senki sem beszél róla, de akárhányszor csak találkozik a tekintetem valakivel, látom, hogy valami megváltozott a tekintetekben, valami diadalmas úszkál a retina tükrén…A tolltartómba rejtette valaki. Akárhányszor csak találok egy olyan papírt, továbbadom, minél többen tudják.
Tesi óra után a tornazsákomban leltem rá.
A padomra írta valaki.
Bong Wookun. Mindig is vészjóslónak tartottam a nevem, ezért különösen büszkén feszítek minden reggel, mikor mellemre tűzöm a bilétám. Elkötelezett vagyok a munkámat illetően, s elnyomom a kényelmetlen érzést, hogy a fegyvereimet szívesebben tartom a kezemben, mint a feleségem érdes kezét. Eddig nyolc rusnya kölköt sikerült eltávolítanom. Olyan naivak. A kis gyűrt papírdarabjaikat nemcsak a taknyos iskolatársaik találják meg. A legutóbbi szerencsétlent a parkban fogtam el. Még húsz papír volt a zsebében. Csinos kis pipi volt. Miután lepuffantottam, átfutott az agyamon, hogy meg kellett volna erőszakolnom. Megérdemelte volna. Na mindegy, majd legközelebb. Most megyek haza vacsorázni.
Az ágyam alatt reszketek, azon aggódom, hogy az összekoccanó fogaim nehogy eláruljanak. Pár perce még a riporternő lelövésén tanakodtunk Anyuval és Apuval, azon, hogy mi lesz 25-én, amikor kopogtak az ajtónkon. Engem sietve felparancsolt Apu. Fel is szaladtam, elbújtam, ahogy kérte, de amint behúztam a fejem az ágy alá, két dördülés szelte át a sistergő csendet, és elnyeltem a sikolyom.
Meghaltak. Én is meghalok. A forradalom kész őrültég, semmi esélyünk…- Tanárnőnek tisztelettel jelentem, az osztály létszáma 26 fő, hiányzó Ahn Hoonji, Shin Wooji, Gwak Yeeun, Gu Hyeonseo… - minden számat elhagyott név üveggolyóként potyog a földre, kristályos koppanásuk hangja újra és újra feltépi a sebeket szívemen, és csak úgy szórakozottan fellibbenti sötét félelmem, hogy holnap valaki más fog itt állni a katedra előtt, és az én nevem üveggolyója gurul majd a széksorok között…- Kyong, jössz holnap az Egyetemhez?- Ssss, ne hozd ezt szóba, a falnak is füle van…A könnyeimmel már megmenthettem volna egy egész családot a szomjhaláltól, és még egy kis konzervbabot sem tudok leküldeni a torkomon. Egy hete nem láttam a gyerekeimet. Az uzsonnájukat minden reggel kikészítem. A hétfői már teljesen bepenészedett…A katolikus templomokban lehet gyónni. Egy ilyen templom sincs a környéken, de minden vágyam, hogy bejussak egybe. Nem vagyok hívő, s nincsenek bűneim sem, hisz akkor már rég a családom mellett falatoznának a férgek a hideg földben. Nincsenek, mert gyáva vagyok megszólalni. Nincsenek, mert oviban szappannal mosták ki a számat, amikor azt mondtam, éhes vagyok. De most mindent ki akarok adni magamból. Ha mással nem, egy pappal beszélgetnék az elnyomásról. Ki kell bírnom ezt a némaságot holnapig. Egy ember is számít, ha a tömeg erejéről van szó. Öcsémmel, Sejunnal éppen szökünk otthonról. Apa katona, úgyhogy nem tudhat róla, hogy mi is megyünk az Egyetemhez. Tudom, hogy ő jó szándékú, és ha meglát minket, lehet, hogy lesz egy kis bátorsága lelőni legalább a mellette álló munkatársát. Vagy rákiabálni valakire, hogy ne, ezek a gyerekeim! És akkor rájönnek, hogy emberek vagyunk, nem holmi szögek meg csavarok egy gépezetben…A tükörben egy elgyötört, fakó arc pislog vissza rám határozatlanul. „Ko Junye a nevem, és én vagyok a felelős a felkelés kirobbanásáért. Miattam haltak meg és halnak meg százak meg százak, akár ebben a pillanatban.” – nem vagyok képes elfogadni, hogy ezt teszem. A tükörképem riadtan pislog. Egyszerre vagyok elszánt, de borzasztóan bűntudatos is. Keserű a nyálam, szúr a szemem, zsibbad a tüdőm… nem tudom, hogy gondoltam, nem tudom, mit gondoltam, amikor elárultam a dédelgetett tervem Hyeonseonak és Hujinek. Nem tudom, miért nem fogtam vissza magam inkább. Nem tudom, miért nem vagyok olyan, mint az elvakult szüleim, akik istenként tisztelik Kimet. Miért nem tudom játszani a bábot, a törvénytisztelő mintapolgárt.
Ma meghalok. De nem egyedül.
Már vagy harmincan toporgunk az Egyetem előtt. Olyan izgatott vagyok, végre szabadok leszünk!Én már öreg vagyok ehhez, de ha tudnék járni, ott kiabálnék a tömegben. Vannak vagy kétezren. Az ablakból nézem, mi történik odalent. Már láttam ilyet, öt perc alatt elintézték a katonák. Ott halt meg a feleségem. Most egy ismerőst sem fedezek fel a lázadók között. Egymásra borulnak, mint a dominók. Vérük pezsegve-sűrűn festi be az utca köveit. Kim Ir Szen propagandaplakátja nyomasztóan derűs mosollyal figyeli az eseményeket. Már a felkelők fele elcsitult, a maradék arcán mégsincs kétségbeesés. Ez nem lep meg. Tudták, hogy nem fog sikerülni. Talán egy apa épp a saját gyermekét lövi le…Cheon Seomin, akár egy sápatag szellem, rettegő arccal kapaszkodik bátyja, Cheon Hoonji karjába. Anyjuk ebben a pillanatban csapódott neki a földnek. Seomin szemében ez egy őrjítően végtelenített jelenetként játszódott le. A negyven év körüli nő ólomsúllyal merült el a puskagolyók szántotta jelen víztükrén át a múltba. Az utolsó lázadó is holtan hever a kövön. Egy véráztatta transzparens úszik a holttestek felett. Cheon Seomin, aki világéletében félt megszólalni, kimondani, mit gondol, sírva motyogja:- Ez nem igazságos…Háta mögül durva bakancsok és fegyverek zöreje hallatszik.
Egy kerti törpe alakú bárányfelhő ücsörög az égen. Valaki a hullaszállítót tárcsázza fáradtan.

Új alkotás feltöltése

Egy gigászi allegóriát építesz mikrorealista pontossággal, és minél távolabbra viszed a helyszínt és egzotikussá teszed a szereplőket, annál jobban magunkra ismerünk. Próbáld világosabbá tenni, épp ki beszél, jobban elkülöníteni egymástól az egyes „kockákat”, mert így beviszed az erdőbe az olvasót! Egyébként gratulálok!

Feledés

- Jeong Seoyun – lihegem nevem a recepción. Megint egy bárgyú interjú. Beszéltem már Észak-Korea szinte összes fontos emberével, mégse lettem okosabb. Sablonos, kezembe adott kérdések, hamis, begyakorolt válaszok. Kim Dzsongunnal még nem volt dolgom, de ha a TV1 fotelébe süppeszti azt a pokolravaló fényesre nyalogatott tomporát, nem érdekel a nem létező jövőm és a nem létező családom, minimum felpofozom.
- Ez rendben van, Jeong kisasszony – a recepciós, aki egyenlő egy üres zombi-fogaskerékkel, gépiesen nyújtja vissza a belépőkártyámat. Igyekszem semleges hangon megköszönni, majd feltűnés nélkül elsuhanni a stúdióba. Egyre csak a vizenyős kávészagú lötty gőze facsarja az agyam. Szóval ki is a mai Mr. Kamu, akinek nem 250g poshadt rizs fickándozik a gyomrában, ahogy nekem? Áh, Yang Woohyun, milyen fennhéjázó egy név.
Liu, a furcsán, ám szimpatikusan keserű szemű sminkes elpiszmog az arcommal, majd alig észrevehetően kacsint. Kacsint? Mit jelentsen ez? Aztán a kezembe nyomja a kérdéseket.
Leülök a ráncos műbőrrel borított fotelbe, az előírásnak megfelelően keresztbe teszem a lábam, és a lehető leghitelesebb műmosolyt varázsolom magamra. Pár perc múlva belép Yang. Tipikus magas beosztású férfi, jól fésült arcvonásokkal és gondosan vasalt tekintettel. Felállok, kezet fogok vele, bemutatkozom. Leülünk, és indul az élő adás. Számon kifolynak a műsort nyitó, rongyosra ismételt szavak. Felszegett állal és remélem elég szarkasztikus vigyorral Yang felé fordítom a fejem, majd felteszem az első kérdést a lapon.
- Mr. Yang, mondja kérem, ugye micsoda nagyszerű büszkeséggel tölti el, hogy országunkban 15 év felett a lakosság 99%-a írástudó? – fokozom a negédes hangnemet hozzátéve: - Felteszem, jövőre ez az adat 100%-ra ugrik.
- Valóban, Miss Jeong – kezdi a kamerának, és már csorog is a habkönnyű, hülye maszlag csillogó fogai mögül. Az ötödik, semmitmondó válasz után észreveszek a lap alján egy kézzel írott, igazi kérdést. Nem tudom, mi fut most át az agyamon, de valódi mosollyal az arcomon félbeszakítom a férfit:
- Mr. Yang, elnézést, hogy megszakítom ezt a gyönyörű és őszinte választ, de engem igazán érdekelne a véleménye. Ez a 99%-ig írástudó népesség, fényes karrierrel és elegendő, ínycsiklandó étellel, fantasztikus gyermekkorral, igen, ez a tökéletes társadalom akkor… boldog is? – ahogy kimondtam, arcom egyszerre fehéredett el Yang úréval, ajkam vad remegésbe kezdett, szemem kiszáradt. Hebegve-habogva emelkedem fel a székből, amikor kattanást hallok. Biztos lekapcsolták az adást. Bár annak nem ilyen hangja van…

…Hoonji, láttad ezt? – sikít Seomin a bátyjának. Éppen Cheonéknél vagyok házi feladatot írni, de valójában csak ivóvizet hozni. Apám rendkívül segítőkész, sokszor félreteszi a saját rizsadagját nekünk vagy a szomszédoknak. A Cheon családtól megvonták az ivóvizet, amikor az édesapjuk áthágott valamilyen szabályt, már nem is emlékszem, mi volt az. Mondott valami rosszat az Örök Elnökre azt hiszem. Na mindegy. A lényeg, hogy itt ülök, táskámban a 4 liter ivóvízzel, és nézem a kis Cheon Seomint, a hét éves kislányt, ahogy kikerekedett szemmel bámul a televízióra. Anyja tátott szájjal fagy bele a szoba levegőjébe. Hoonji, a haragos pattanásokkal borított arcú kamaszfiú rosszallóan néz fel szegényes ebédjéből.
- A nénit lelőtték!! – sipította Seomin. Hoonji, csigalassan rágódva az íztelen falaton megütközve bámult a képernyőre.
- Kim Dzsongun, Dicső Vezetőnk biztos nem hagyná ezt. Valószínűleg le se lőtték, csak elájult, vagy szívrohama volt. Gyere enni. – a fiú már el is tüntette meglepődését, a legnagyobb nyugalommal kanalazta tovább a túlfőtt rizsszemeket. Senki sem mert ehhez hozzáfűzni bármit is.

Song Huji és Ko Junye már ott voltak A Padnál, amikor megérkeztem. Átlagos témákról fecserésztünk egy darabig, aztán Junye végre rátért a tárgyra. Hangja remegett, igazából csak formálta a levegőt a szájával. Tudtam, hogy ezért ugyanúgy le fognak minket lőni, mint Jeong Seoyunt, de sose éreztem magam ilyen emberinek.
- Hyeonseo, Huji… mi forradalmat fogunk kirobbantani – Junye szeme szikrázott. Istenem, sose éreztem még magam ennyire fontosnak. Ezek a szavak szebben visszhangoznak a fülemben, mint amikor Bae Jinwoo szerelmet vallott nekem. Ezek a szavak minden érzelemnél előbbre valóak számomra. Huji is hasonlóakat gondolhatott, mivel egyszerre bólintottunk, és felálltunk A Padról. Remélem nagybetűvel írják majd ezt a padot, ha esetleg valaki történelem könyvben a felkelés szimbólumaként említi majd.
Így hát most itt ülünk a Song család pincéjében, és apró plakátokat gyártunk közönséges füzetlapokra, cetlikre. Csak egy dátum, április 25-e és egy helyszín, a Kim Ir Szen Egyetem előtti tér neve szerepel rajta. Ha kitalálják, hogy mi voltunk, már késő lesz. Jeong Seoyun elhintett valamit, ami kiirthatatlan. Az a nő a forradalom mártírja. Felkelünk az igazságért. Tudom, hogy nem vagyunk egyedül.

Gu Hyeonseo mindig is a legbátrabb lány volt, akit valaha ismertem. A szerelem szabályozhatatlan dolog, ezért is olyan felemelő, ezért is a menedékem, a vigaszom volt az a lány. Amikor megláttam a lábtörlőnk alól kikandikáló papírfecnit, azonnal tudtam, hogy ő küldte. Ám a megszokottan bohókás üzenet helyett csak ennyi volt ráírva: „Ápr. 25. Kim Ir Szen Egyetem”. Nem tudtam mire vélni még ekkor, ám most a kamránkban kotorászok valami éles eszköz után, szívemben a bosszúvággyal, hogy Kim Dzsongun, Gyilkos Vezérünk szívébe döfhessek valamit, ahogy azt Hyeonseoval tette valami átkozott katonája tegnap éjjel.

Már csak ketten vagyunk, de töretlen lelkesedéssel gyártjuk a papirosokat. Minél több embernek kell tudni a felkelésről. A tömeg az egyetlen fegyverünk a kormány ellen. Észak-Korea szabad lesz!

A suliból hazafele menet találtam egy fűcsomóban. Rögtön tudtam, hogy ott a helyem.

A szemetes mögé volt dobva. Végre felszabadulunk!

Senki sem beszél róla, de akárhányszor csak találkozik a tekintetem valakivel, látom, hogy valami megváltozott a tekintetekben, valami diadalmas úszkál a retina tükrén…

A tolltartómba rejtette valaki.

Akárhányszor csak találok egy olyan papírt, továbbadom, minél többen tudják.

Tesi óra után a tornazsákomban leltem rá.

A padomra írta valaki.

Eddig nyolc rusnya kölköt sikerült eltávolítanom. Olyan naivak. A kis gyűrt papírdarabjaikat nemcsak a taknyos iskolatársaik találják meg. A legutóbbi szerencsétlent a parkban fogtam el. Még húsz papír volt a zsebében. Csinos kis pipi volt. Miután lepuffantottam, átfutott az agyamon, hogy meg kellett volna erőszakolnom. Megérdemelte volna. Na mindegy, majd legközelebb. Most megyek haza vacsorázni.

Az ágyam alatt reszketek, azon aggódom, hogy az összekoccanó fogaim nehogy eláruljanak. Pár perce még a riporternő lelövésén tanakodtunk Anyuval és Apuval, azon, hogy mi lesz 25-én, amikor kopogtak az ajtónkon. Engem sietve felparancsolt Apu. Fel is szaladtam, elbújtam, ahogy kérte, de amint behúztam a fejem az ágy alá, két dördülés szelte át a sistergő csendet, és elnyeltem a sikolyom.
Meghaltak. Én is meghalok. A forradalom kész őrültég, semmi esélyünk…

- Tanárnőnek tisztelettel jelentem, az osztály létszáma 26 fő, hiányzó Ahn Hoonji, Shin Wooji, Gwak Yeeun, Bae Hyeonseo…

- Jössz holnap az Egyetemhez?
- Ssss, ne hozd ezt szóba, a falnak is füle van…

A könnyeimmel már megmenthettem volna egy egész családot a szomjhaláltól, és még egy kis konzervbabot sem tudok leküldeni a torkomon. Egy hete nem láttam a gyerekeimet. Az uzsonnájukat minden reggel kikészítem. A hétfői már teljesen bepenészedett…

A katolikus templomokban lehet gyónni. Egy ilyen templom sincs a környéken, de minden vágyam, hogy bejussak egybe. Nincsenek bűneim, hisz akkor már rég a családom mellett falatoznának a férgek a hideg földben. Nincsenek, mert gyáva vagyok megszólalni. Nincsenek, mert oviban szappannal mosták ki a számat, amikor azt mondtam, éhes vagyok. De most mindent ki akarok adni magamból. Ha mással nem, egy pappal beszélgetnék az elnyomásról. Ki kell bírnom ezt a némaságot holnapig. Egy ember is számít, ha a tömeg erejéről van szó.

Öcsémmel, Sejunnal éppen szökünk otthonról. Apa katona, úgyhogy nem tudhat róla, hogy mi is megyünk az Egyetemhez. Tudom, hogy ő jó szándékú, és ha meglát minket, lehet, hogy lesz egy kis bátorsága lelőni legalább a mellette álló munkatársát. Vagy rákiabálni valakire, hogy ne, ezek a gyerekeim! És akkor rájönnek, hogy emberek vagyunk, nem holmi szögek meg csavarok egy gépezetben…

A tükörben egy elgyötört, fakó arc pislog vissza rám határozatlanul. „Ko Junye a nevem, és én vagyok a felelős a felkelés kirobbanásáért. Miattam haltak meg és halnak meg százak meg százak, akár ebben a pillanatban.” – nem vagyok képes elfogadni, hogy ezt teszem. A tükörképem riadtan pislog. Egyszerre vagyok elszánt, de borzasztóan bűntudatos is. Keserű a nyálam, szúr a szemem, zsibbad a tüdőm… nem tudom, hogy gondoltam, nem tudom, mit gondoltam, amikor elárultam a dédelgetett tervem Hyeonseonak és Hujinek. Nem tudom, miért nem fogtam vissza magam inkább. Nem tudom, miért nem vagyok olyan, mint az elvakult szüleim, akik istenként tisztelik Kimet. Miért nem tudom játszani a bábot, a törvénytisztelő mintapolgárt?
Ma meghalok. De nem egyedül.

Már vagy harmincan toporgunk az Egyetem előtt. Olyan izgatott vagyok, végre szabadok leszünk!

Én már öreg vagyok ehhez, de ha tudnék járni, ott kiabálnék a tömegben. Vannak vagy kétezren. Az ablakból nézem, mi történik odalent. Már láttam ilyet, öt perc alatt elintézték a katonák. Ott halt meg a feleségem. Most egy ismerőst sem fedezek fel a lázadók között. Egymásra borulnak, mint a dominók. Vérük pezsegve-sűrűn festi be az utca köveit. Kim Ir Szen propagandaplakátja nyomasztóan derűs mosollyal figyeli az eseményeket. Már a felkelők fele elcsitult, a maradék arcán mégsincs kétségbeesés. Ez nem lep meg. Tudták, hogy nem fog sikerülni. Talán egy apa épp a saját gyermekét lövi le…

Cheon Seomin, akár egy sápatag szellem, rettegő arccal kapaszkodik bátyja, Cheon Hoonji karjába. Anyjuk ebben a pillanatban csapódott neki a földnek. Seomin szemében ez egy őrjítően végtelenített jelenetként játszódott le. A negyven év körüli nő ólomsúllyal merült el a puskagolyók szántotta jelen víztükrén át a múltba. Az utolsó lázadó is holtan hever a kövön. Egy véráztatta transzparens úszik a holttestek felett. Cheon Seomin, aki világéletében félt megszólalni, kimondani, mit gondol, sírva motyogja:
- Ez nem igazságos…
Háta mögül durva bakancsok és fegyverek zöreje hallatszik.

Egy kerti törpe alakú bárányfelhő ücsörög az égen. Valaki a hullaszállítót tárcsázza fáradtan.