Jereváni gyertyák

2. helyezett / Novella

A külvárost már régen belepte a sötétség, amikor hazatért. A megszokott látvány fogadta őt: egyetlen egy háznak sem volt olyan udvara, melyen ne halmozódott volna fel a pirított napraforgómag héja. Nem is tálkákban, vagy konténerekben, hanem a földön, lehányva, nagy kupacokban. Ez a látvány teljes mértékben leírta az életüket.
Nincs munka. Nincs mit csinálniuk. Azokon a vacak vityillókon, amikben éltek – már ha azt egyáltalán életnek lehetett nevezni –, nem lehetett semmi házimunkát elvégezni, mert még a seprűket is vastag pókhálóréteg fedte. Növényeket ugyan tudtak termeszteni, ha nagyon akartak, mert forrásvíz jött a többnyire eldugult csapokból, de bármi más, ami megélhetést jelentett, energiát adó étket, elérhetetlen volt számukra. Egyet viszont jól tudtak: magot rágni. A szomszéd rendelkezett napraforgó-ültetvénnyel, másiknak a sókészletből maradt még va-lami, a harmadik nagy nehezen életet lehelt a sütőbe, hogy megpiríthassák – de ez is csak né-hanapján adatott meg, addig meg élhettek a legolcsóbb fajta bolti szotyolán, mely olyan kese-rű volt, mint életük.
Vazken, aki nap mint nap próbált kitörni, megoldani a problémákat, mindig ugyanígy tért haza: eredménytelenül. Az utcán össze-összekoldult annyit, amennyi egy kis csomag napra-forgómagra tellett, és ennyi. Munkát sehol sem talált. Napi programja kimerült a koldulásból, hazatérésből és a rendszer szidásából.
Legjobb barátja, Gamo, is hasonló életvitelben élt, bár ő folyamatosan böjtölt, csak min-den páros napon ment ki valamire valóért. Neki maradt a háromszorosan is rendszerszidás. Néha, mikor Vazkennek volt kedve erről az egészről gondolkodni, megfordult már a fejében, hogy nincsen semmiféle összeesküvés a dologban, ők maguk azok, akik a hátráltató tényezők. Mert hát, ha munkát találnának, nem tudnának magot rágni, annál inkább ellehetetlenítené őket a jelenlegi kormány lehordásától. Az meg már – milyen élet volna.
Vazken és Gamo családja egy nagy, közös házban laktak, terebélyes udvarral. Azoknak szélén padok álltak, úgy elhelyezve, hogy hátra tudjanak dőlni, neki a kerítésnek, úgy ké-nyelmesebb. Bent, a padok által körbezárt téren pedig oltárként tornyosult a kihagyhatatlan díszlet, a héjdomb.
Gamónak már fogytán volt a magja, mikor Vazken leült mellé, és kibontotta a napi szer-zeményt.- Hogy s mint? – tudakolta Gamo.- Csak a szokásos. – Annyira szokásos, hogy szinte mindennap ugyanez a párbeszéd zaj-lott le köztük, megegyező hanglejtéssel, hasonló mozdulatsorokkal kísérve.- Úgy szar, ahogy van, igaz? – mosolygott Gamo. – Holnap én is kimegyek.
Vazken felsóhajtott.- Hogy lehet az, hogy senki sem tesz semmit, pedig minden egyes nap beszaladok a hiva-talba, és előadom a kis előadásom. Mintha a falnak beszélnék. Nem érdekel senkit. Keressek munkát, azt mondják. De ha egyszer nincs?- Akkor marad a mag – meredt a Vazken zsebéből kikandikáló csomagra sóvárgó tekintet-tel Gamo.- Marad, bizony. – S percekig csak a fogak közt megtörő héj roppanása hallatszott. – Te, Gamo, figyelj ide. Engem tényleg nem hagy nyugodni ez az egész. Itt szenvedünk, már mió-ta? Hát jó ez nekünk?- Nem szeretsz itt üldögélni, rágcsálni, és átkot szórni azokra a nyomorult irodistákra, akik képtelenek beregisztrálni minket egy nyilvántartásba?- Ami azt illeti, így legalább megvan egy napi rutin – nézett fel a csillagos égre Vazken. – De elegem van, érted? Már a hetedik szarházi koptatja a munkaügyi központ főnöki székét. Minden normális ember dolgozik, küzd, végül főnök lesz, csak mi maradunk ugyanakkora gondban. Valami megoldásnak csak lennie kell.- Öregem, miért most jut ez eszedbe?- Minden nap eszembe jut, és mindig ugyanaz a válaszod. Ezért kell változás!- Én a magam részéről jól elvagyok – dőlt rá a kerítésre Gamo. Az a karó, amire lehevere-dett, az évek során hajolt meg pont annyira, hogy kényelmesen ráfeküdhessenek. – Ja, és vesszen a rendszer, ami nem hallgat meg minket, nem hagy élni. Vesszen – csak azért is!Újabb percek teltek el rágcsálással. Vazken ütött-kopott, de még mindig járó karórájára pillantott. Ó, hogy kolduláskor mily lassan telik az idő, rágcsáláskor meg csak úgy repül!És ők ketten, ilyenkor mennyire szerették, hogy ekkora gondban voltak, s lehetett hibáz-tatni valakit helyzetükért – így volt ez, még ha egyikük sem merte bevallani magának.- Van egy ötletem. Már régen tervezgetem – szólalt meg végül Vazken. – Mi lenne, ha összeszednénk minden megmaradt fityingünket és vennénk belőle gyertyákat?- Hát ez óriási – motyogta Gamo.- Aztán pedig mennénk, és körbeállnánk a munkaügyi hivatalt. Csak képzeld el. Ezer gyertya, ami jól is néz ki. Végre nem csak rimánkodhatnánk, hanem elegánsan megmutathat-nánk, hogy igenis, vannak olyanok, akiken segíteniük kell.- Gyertyák… - Gamo két mag elfogyasztása között töprengőn az állát vakargatta. – Szól-junk Hovsepnek. Meg Ramelának. És Ardavant se felejtsük el.- Nagyszerű – vigyorodott el Vazken. – Menjünk, beszéljük meg velük. Holnap meg, az orrukra koppintunk.- Csak ne olyan hevesen – morogta Gamo, és kelletlenül feltápászkodott a kényelmes ka-róról. – A végén még elrontunk valamit.
Vazken nem figyelt az elővigyázatosságra figyelmeztető barátjára. Végre elmondhatják magukról, hogy tettek is valamit az ügyük érdekében!Jereván e szögletében az éjszaka általában különösen sötét és csendes. Ebbe a sötétbe csak nagy ritkán hasított bele egy-egy tábortűz. Közvilágításról legfeljebb álmodhattak. Ha elha-ladt is ezeken a durva földutakon egy-egy kamion, mintha csak az emberek fejében játszó, kavargó álmokat világította volna meg.
Az egyik tábortűz körül az egész körzet összegyűlt, és hallgatott. Hallgatták Vazken ter-vét. Amikor a megmaradt fityingekről esett szó, sokan felhördültek. Hihetetlen, de ezen a kör-nyéken senkinek sem volt pénze, markáns, sértődött véleménye és varjúkárogás szerű hangja viszont igen. Amikor meg szembejönnek azok, akik – állításuk szerint – az ő nyomorúságu-kért felelősek, mintha Vazkenék kerítésének egy karóját nyelték volna.
De a gyertyás terv mindenkinek tetszett. Úgy mentek haza, hogy azért mégis összekapar-ják az utolsó pénzérméket, és másnap megrohamozzák a boltokat.
Vazken és Gamo még órákig szotyoláztak barátjuk, Hovsep udvarán, amikor ez utóbbi tű-nődve megjegyezte:- Rohadt dolog volt ez a népirtás!Nem halt meg egy rokonuk sem a genocídiumban, mely a világháború során sújtotta az örményeket, mégis olyan jó volt beszélni róla. Hogy a rendszer, mely az átlagemberek lapjait keveri, már akkor is milyen rossz volt, manapság pedig mit sem változott. De hát milyen ro-hadt dolog volt a népirtás, ezen a témán lovagoltak, ha nem száz éve, hát akkor sohasem. Nem tudtak, nem akartak túllendülni, kellett valami ürügybe kapaszkodni, miért vannak válságban. Aki letagadta ezt a nézetet, az semmi jóra sem számíthatott ebben a közösségben.
Reggel a szokottnál frissebben ébredtek. Hihetetlen gyorsasággal telt el egy nap a szokott módon. De mikor eljött az idő, felkerekedtek. A külső szemlélődő számára már az nem tűnt mindennapinak, amikor egy gettónyi toprongyos, foldozott munkásnadrágokban ténfergő je-reváni lakos megrohamozta a boltokat, és nem számolgattak, a diszkont összes gyertyáját le-rángatták a polcról, dobozostul. A pénztárhoz csak a félkegyelmű nem adott nekik utat, ők pedig, mivel nem volt se kedvük, se idejük összeszámolni, mennyivel tartoznak, a kasszasza-lagra dobálták a pénzérméiket, szépen sorban menetelve, mintha csak zakatot adnának a templomban. A pénztáros unott tekintettel söpörte be a kasszába a koszos fémdarabkákat, nem érdekelhette, megvan-e az összeg, csak menjenek már innen ezek a koldusok a boltjából.
A körmenet folytatódott a hírhedt munkaügyi központig, ahol kartávolságra álltak egy-mástól, és éppen hogy körbeérték a nagy épületet. Gyufásdoboz ment körbe, hogy meggyújt-sák a gyertyákat, lassan besötétedett, az aprócska lángok fénye talán még a Merkúrról is lát-szódott. Minden járókelő megbámulta őket, nem tudván, mi ellen tiltakoznak, habár, a tiltako-zók többsége se tudta. Ennek ellenére pár jöttment még csatlakozott hozzájuk. Azt hihették, csak újabb, örmény mészárlásra emlékező tömeg, egy véletlenszerűen kiválasztott épület előtt.
Itt lett volna az ideje, hogy kikárogják bánatukat, az antikrisztus szentélye előtt, ez még-sem történt meg. Helyette Vazken leült Gamo mellé egy padra, és a lába mellé helyezte a gyertyát. Ismerős zizegés hallatszott a zsebéből, mikor lehajolt.- Úgy szar, ahogy van, igaz? – kérdezte a megszokott hangsúlyozással Gamo. Vazken bó-lintott.- Nézd, mim van – azzal előhúzott egy adag minőségi márkájú napraforgómagot, a létező legnagyobb csomagolásból. A boltból lopta, hiszen a tömeg takarásában kinek tűnt volna fel, hogy megfújt egy jelentéktelen szotyolát.
Miközben elropogtatták, arra gondolt, Gamónak igaza van. De legalább tettek valamit, és ha nem változik semmi, mehetnek vissza a régi kerékvágásba, legalább most már okuk lesz szidalmazni. Hatalmas sikerüket – elmenni egy boltba gyertyáért, majd meggyújtani, és kör-ben ülni – méltó módon meg kellett ünnepelni, olyan maggal, ahol a legjelentéktelenebb mag-vacskánál sem rontották el a sózást. Hatalmas teljesítmény, emberfeletti emberség, amit ma véghezvittek. Ennyit csak megérdemelnek.
Az éjszaka közepén, amikor az összes kanóc leégett, a gyertyák lángjai úgy sorvadtak el, mint reményük a változásra.

Új alkotás feltöltése

Az egyik legjobban felépített metafora, gratulálok! A kidolgozása is alapos, akár egy regényt is el tudnék képzelni belőle, a karakterek, a szituáció jól átgondolt, a részletei is szépen megírtak, megszületik benne mindaz, ami egy jó mű alapja, a sajátos, csak rá jellemző stílus és  gondolati- érzelmi tér. De erre is érvényes, hogy a kevesebb több lenne- egy idő után a szöveg gazdagsága önmaga ellen fordul, nehéz követni és kibogozni, és így a csattanó sem elég ütős- ám egy alapos húzás kiváló gyógymód, mindenképpen elolvasnám a „soványabb” verziót.

Jereváni gyertyák

A külvárost már régen belepte a sötétség, amikor hazatért. A megszokott látvány fogadta őt: egyetlen egy háznak sem volt olyan udvara, melyen ne halmozódott volna fel a pirított napraforgómag héja. Nem is tálkákban, vagy konténerekben, hanem a földön, lehányva, nagy kupacokban. Ez a látvány teljes mértékben leírta az életüket.
Nincs munka. Nincs mit csinálniuk. Azokon a vacak vityillókon, amikben éltek – már ha azt egyáltalán életnek lehetett nevezni –, nem lehetett semmi házimunkát elvégezni, mert még a seprűket is vastag pókhálóréteg fedte. Növényeket ugyan tudtak termeszteni, ha nagyon akartak, mert forrásvíz jött a többnyire eldugult csapokból, de bármi más, ami megélhetést jelentett, energiát adó étket, elérhetetlen volt számukra. Egyet viszont jól tudtak: magot rágni. A szomszéd rendelkezett napraforgó-ültetvénnyel, másiknak a sókészletből maradt még valami, a harmadik nagy nehezen életet lehelt a sütőbe, hogy megpiríthassák – de ez is csak néhanapján adatott meg, addig meg élhettek a legolcsóbb fajta bolti szotyolán, mely olyan keserű volt, mint életük.
Vazken, aki nap mint nap próbált kitörni, megoldani a problémákat, mindig ugyanígy tért haza: eredménytelenül. Az utcán össze-összekoldult annyit, amennyi egy kis csomag napraforgómagra tellett, és ennyi. Munkát sehol sem talált. Napi programja kimerült a koldulásból, hazatérésből és a rendszer szidásából.
Legjobb barátja, Gamo, is hasonló életvitelben élt, bár ő folyamatosan böjtölt, csak minden páros napon ment ki valamire valóért. Neki maradt a háromszorosan is rendszerszidás. Néha, mikor Vazkennek volt kedve erről az egészről gondolkodni, megfordult már a fejében, hogy nincsen semmiféle összeesküvés a dologban, ők maguk azok, akik a hátráltató tényezők. Mert hát, ha munkát találnának, nem tudnának magot rágni, annál inkább ellehetetlenítené őket a jelenlegi kormány lehordásától. Az meg már – milyen élet volna?
Vazken és Gamo családja egy nagy, közös házban laktak, terebélyes udvarral. Azoknak szélén padok álltak, úgy elhelyezve, hogy hátra tudjanak dőlni, neki a kerítésnek, úgy kényelmesebb. Bent, a padok által körbezárt téren pedig oltárként tornyosult a kihagyhatatlan díszlet, a héjdomb.
Gamónak már fogytán volt a magja, mikor Vazken leült mellé, és kibontotta a napi szerzeményt.
- Hogy s mint? – tudakolta Gamo.
- Csak a szokásos. – Annyira szokásos, hogy szinte mindennap ugyanez a párbeszéd zajlott le köztük, megegyező hanglejtéssel, hasonló mozdulatsorokkal kísérve.
- Úgy szar, ahogy van, igaz? – mosolygott Gamo. – Holnap én is kimegyek.
Vazken felsóhajtott.
- Hogy lehet az, hogy senki sem tesz semmit, pedig minden egyes nap beszaladok a hivatalba, és előadom a kis előadásom. Mintha a falnak beszélnék. Nem érdekel senkit. Keressek munkát, azt mondják. De ha egyszer nincs?
- Akkor marad a mag – meredt a Vazken zsebéből kikandikáló csomagra sóvárgó tekintettel Gamo.
- Marad, bizony. – S percekig csak a fogak közt megtörő héj roppanása hallatszott. A fekete-fehér burkok maradványai annyira eltűntek a kupacban, hogy egy kis láncszem a nagy egészben már vajmi keveset számított. – Te, Gamo, figyelj ide. Engem tényleg nem hagy nyugodni ez az egész. Itt szenvedünk, már mióta? Hát jó ez nekünk?
- Nem szeretsz itt üldögélni, rágcsálni, és átkot szórni azokra a nyomorult irodistákra, akik képtelenek beregisztrálni minket egy nyilvántartásba?
- Ami azt illeti, így legalább megvan egy napi rutin – nézett fel a csillagos égre Vazken. – De elegem van, érted? Már a hetedik szarházi koptatja a munkaügyi központ főnöki székét. Minden normális ember dolgozik, küzd, végül főnök lesz, csak mi maradunk ugyanakkora gondban. Valami megoldásnak csak lennie kell.
- Öregem, miért most jut ez eszedbe?
- Minden nap eszembe jut, és mindig ugyanaz a válaszod. Ezért kell változás!
- Én a magam részéről jól elvagyok – dőlt rá a kerítésre Gamo. Az a karó, amire leheveredett, az évek során hajolt meg pont annyira, hogy kényelmesen ráfeküdhessenek. – Ja, és vesszen a rendszer, ami nem hallgat meg minket, nem hagy élni. Vesszen – csak azért is!
Eltelt megint néhány perc, míg nem szóltak, csak rágcsáltak. Vazken ütött-kopott, de még mindig járó karórájára pillantott. Ó, hogy kolduláskor mily lassan telik az idő, rágcsáláskor meg csak úgy repül!
És ők ketten, ilyenkor mennyire szerették, hogy ekkora gondban voltak, s lehetett hibáztatni valakit helyzetükért – így volt ez, még ha egyikük sem merte bevallani magának.
- Van egy ötletem. Már régen tervezgetem – szólalt meg végül Vazken. – Mi lenne, ha összeszednénk minden megmaradt fityingünket és vennénk belőle gyertyákat?
- Hát ez óriási – motyogta Gamo.
- Aztán pedig mennénk, és körbeállnánk a munkaügyi hivatalt. Csak képzeld el. Ezer gyertya, ami jól is néz ki. Végre nem csak rimánkodhatnánk, hanem elegánsan megmutathatnánk, hogy igenis, vannak olyanok, akiken segíteniük kell.
- Gyertyák… - Gamo két mag elfogyasztása között töprengőn az állát vakargatta. – Szóljunk Hovsepnek. Meg Ramelának. És Ardavant se felejtsük el.
- Nagyszerű – vigyorodott el Vazken. – Menjünk, beszéljük meg velük. Holnap meg, az orrukra koppintunk.
- Csak ne olyan hevesen – morogta Gamo, és kelletlenül feltápászkodott a kényelmes karóról. – A végén még elrontunk valamit.
Vazken nem figyelt az elővigyázatosságra figyelmeztető barátjára. Végre elmondhatják magukról, hogy tettek is valamit az ügyük érdekében!
Jereván e szögletében az éjszaka általában különösen sötét és csendes. Ebbe a sötétbe csak nagy ritkán hasított bele egy-egy tábortűz. Közvilágításról legfeljebb álmodhattak. Ha elhaladt is ezeken a durva földutakon egy-egy kamion, mintha csak az emberek fejében játszó, kavargó álmokat világította volna meg.
Ezen az éjszakán mintha senki sem akart volna megnyugodni. Késő este volt, de viszonylagos hangzavar uralkodott.
Az egyik tábortűz körül az egész körzet összegyűlt, és hallgatott. Hallgatták Vazken tervét. Amikor a megmaradt fityingekről esett szó, sokan felhördültek. Hihetetlen, de ezen a környéken senkinek sem volt pénze, markáns, sértődött véleménye és varjúkárogás szerű hangja viszont igen. Amikor meg szembejönnek azok, akik – állításuk szerint – az ő nyomorúságukért felelősek, mintha Vazkenék kerítésének egy karóját nyelték volna.
De a gyertyás terv mindenkinek tetszett. Úgy mentek haza, hogy azért mégis összekaparják az utolsó pénzérméket, és másnap megrohamozzák a boltokat.
Vazken és Gamo még órákig szotyoláztak barátjuk, Hovsep udvarán, amikor ez utóbbi tűnődve megjegyezte:
- Rohadt dolog volt ez a népirtás!
Nem halt meg egy rokonuk sem a genocídiumban, mely a világháború során sújtotta az örményeket, mégis olyan jó volt beszélni róla. Hogy a rendszer, mely az átlagemberek lapjait keveri, már akkor is milyen rossz volt, manapság pedig mit sem változott. De hát milyen rohadt dolog volt a népirtás, ezen a témán lovagoltak, ha nem száz éve, hát akkor sohasem. Nem tudtak, nem akartak túllendülni, kellett valami ürügybe kapaszkodni, miért vannak válságban. Aki letagadta ezt a nézetet, az semmi jóra sem számíthatott ebben a közösségben.
Reggel a szokottnál frissebben ébredtek. Mivel az akciót kora estére szervezték, amikor a hivatal záróráit éli, így egész nap magoztak, vagy kutatgattak megmaradt pénzük után. Hihetetlen, mennyire gyorsan eltelt egy nap, ideje volt felkerekedni. A külső szemlélődő számára már az nem tűnt mindennapinak, amikor egy gettónyi toprongyos, foldozott munkásnadrágokban ténfergő jereváni lakos megrohamozta a boltokat, és nem számolgattak, a diszkont összes gyertyáját lerángatták a polcról, dobozostul. A pénztárhoz csak a félkegyelmű nem adott nekik utat, ők pedig, mivel nem volt se kedvük, se idejük összeszámolni, mennyivel tartoznak, a kasszaszalagra dobálták a pénzérméiket, szépen sorban menetelve, mintha csak zakatot adnának a templomban. A pénztáros unott tekintettel söpörte be a kasszába a koszos fémdarabkákat, nem érdekelhette, megvan-e az összeg, csak menjenek már innen ezek a koldusok a boltjából.
A körmenet folytatódott a hírhedt munkaügyi központig, ahol kartávolságra álltak egymástól, és éppen hogy körbeérték a nagy épületet. Gyufásdoboz ment körbe, hogy meggyújtsák a gyertyákat, lassan besötétedett, az aprócska lángok fénye talán még a Merkúrról is látszódott. Minden járókelő megbámulta őket, nem tudván, mi ellen tiltakoznak, habár, a tiltakozók többsége se tudta. Ennek ellenére pár jöttment még csatlakozott hozzájuk. Azt hihették, csak újabb, örmény mészárlásra emlékező tömeg, egy véletlenszerűen kiválasztott épület előtt.
Itt lett volna az ideje, hogy kikárogják bánatukat, az antikrisztus szentélye előtt, ez mégsem történt meg. Helyette Vazken leült Gamo mellé egy padra, és a lába mellé helyezte a gyertyát. Ismerős zizegés hallatszott a zsebéből, mikor lehajolt.
- Úgy szar, ahogy van, igaz? – kérdezte a megszokott hangsúlyozással Gamo. Vazken bólintott.
- Nézd, mim van – azzal előhúzott egy adag minőségi márkájú napraforgómagot, a létező legnagyobb csomagolásból. A boltból lopta, hiszen a tömeg takarásában kinek tűnt volna fel, hogy megfújt egy jelentéktelen szotyolát?
Miközben elropogtatták, arra gondolt, Gamónak igaza van. De legalább tettek valamit, és ha nem változik semmi, mehetnek vissza a régi kerékvágásba, legalább most már okuk lesz szidalmazni. Hatalmas sikerüket – elmenni egy boltba gyertyáért, majd meggyújtani, és körben ülni – méltó módon meg kellett ünnepelni, olyan maggal, ahol a legjelentéktelenebb magvacskánál sem rontották el a sózást. Hatalmas teljesítmény, emberfeletti emberség, amit ma véghezvittek. Ennyit csak megérdemelnek.
Az éjszaka közepén, amikor az összes kanóc leégett, a gyertyák lángjai úgy sorvadtak el, mint reményük a változásra.