Tata és én

4. helyezett / Novella

– Hogy-hogy ilyen korán? Tán hazazavartak az iskolából.
Tatának lottóznia kellene. Hiába, kilencven év tapasztalata áll mögötte. – Etika óránk volt – kerülöm ki a kérdést. – Hát már az etikát is oktatni kell? Én azt nagyanyámtól tanultam meg. – Kezdődik a napi történetmesélés. – Fiam, én ezt a kölköt agyonütöm, visította mindig apámnak, ha valamit csináltam. Na, nem kellett annak nagy dolognak lennie. Elég volt, ha nem értettem egyet ővele. Vagy ha megkérdeztem, hogy meddig marad, amikor megérkezett látogatóba. – Nevet közbe. – Akkor jött egy pofon jobbról, egy meg balról. Én oszt hamar megtanultam, hogy jobb, ha nem is csinálok, nem is mondok semmit. – A mi óránknak nem éppen ez lenne a lényege – mondom határozottan, teljes meggyőződéssel. Vagy… – Hát tán van etikusabb dolog a hallgatásnál? – kérdezi kíváncsian. – Rosszat nem tehetsz vele – fejezi be két remegős fejrázás között. – Csak magaddal – mondom emelt hangon, felháborodva. – Csak magaddal – ismételi meg tata elgondolkodva, a rá jellemző ravaszkás, ráncba szaladt mosollyal. Ettől lenyugszom egy kicsit. Tud valamit az öreg… – És utána? – Térek vissza a történethez. – Pár pofon, és hopp, máris jó gyerek lettél? Tudod ki hiszi ezt el… – incselkedem vele. Tata nem az a típus, aki hagyja magát csak úgy pofozgatni és rendre utasítani. – Dehogy lettem, dehogy lettem – mondja elnyújtva. – Sándor öcsémmel és Gábor bátyámmal azért sok tréfát követtünk el. Hej, de égetnivaló kölkök voltunk. Nem féltünk mink akkor semmitől és senkitől. Fújtuk a mink dolgunkat. – Imádom, amikor tata mesél, mintha megint Szabó Gyulát hallgatnám. Ilyenkor mindig lázasan csillog a szeme, kisimul az arca, és kiegyenesedik meggörnyedt háta. – Persze aztán jött a háború. Meg Rákosi elvtárs, meg a többi díszhuszár. – Nevet ismét. – De azoknak az időknek is vége lett csak. Addigra már mink is lecsitultunk. A tréfaságok, a csínyek és az őszinteség a fiataloknak valók. – Jó, de azért azok más idők voltak. Menő volt lázadozni a rendszer ellen. Kidumálni, meg ilyesmi. Meg tudtátok, hogy szarabb nem lehet, úgyhogy… – Erre olyan jóízűen elkezd nevetni, hogy egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy esetleg valami butaságot mondtam. – De komolyan. – Átvettem jókedvét. – Mindenki beszélt össze-vissza. – Persze, aztán le lettek puffogtatva – vág közbe tata, még mindig nevetve. Ritkán szokott félbeszakítani engem. A nevetése hamarosan elhal, mosollyá szelídül. És csak néz a semmibe, párás szemekkel.– Na jó, jó. Ma már nem lövöldözik le az embereket. Legalábbis nem nyilvánosan. – Próbálom elviccelni, hogy ismét rám figyeljen. És nevessen. – De mernéd ma például használni a fejed a suliban. Mást gondolni, esetleg még a véleményed is megmondani. – teszem hozzá felháborodva.
Tata ismét csak mosolyog, és megkérdezi: – Miért, mi történne akkor.
Elvigyorodom. – Hazazavarnának az iskolából.

Új alkotás feltöltése

Szépen építesz párhuzamokat, és jól igyekszel elkerülni a didaktikus helyzeteket, nagy szeretettel és empátiával nyúlsz az azonosított időhöz. Viszont szövegedet olvasva olyan érzése van az embernek, mintha nem volna tétje semminek sem. Mintha nevetve megbocsátható és problémátlan lenne minden. Pedig ott van a lényeg, csak kevésbé észrevehető. A lelőnek – kontra hazazavarnak közti párhuzam: kicsit erős, mégis egy gyökerű, ennek a nevetgélések ellenére is látszania kéne – talán. Én mindenesetre átgondolnám még, hogy a hangsúlyok jó helyre kerüljenek.