Nevelés

Műfaj: Novella

1956, március 12-e, péntek. A háborúnak tizenegy éve vége, Magyarországon béke és biztonság uralkodik hős, szovjet felszabadítóinknak hála. Az ország a nevetséges „király nélküli királyság” címet levetve végre ismét köztársaságnak nevezheti magát, habár egypártrendszer van, élén a kommunista bálvány: Rákosi Mátyás. Derűsen süt a nap, sokkal fényesebben, mint egy évtizeddel ezelőtt ezen a napon. Most nincs füst, repülő és halálszag a levegőben. Nincs tétova altengernagy, sem nácibarát miniszterelnök vagy elvadult nemzetvezető. Az emberek ünneplik a tavaszt.
A tornácon két asszony kötöget, arcukra rácsszerű, dús árnyékot vetnek a szomorúfűz ágai. Odébb, a kertben két kislány játszik a kutyával.
- Szép itt, szeretem ezt a tornácot. Habár vidéken… - szólal meg az idősebb. A hangja rekedt, ki tudja, mióta ülnek ott egymás mellett némán.
- Ne kezdje...
- Tudod, lányom, hogy igazam van. Itt kockázatos. Túl közel a hatalom.
- Nem költözünk el, nem és nem! Nem lehet, hogy ne találjon itt, hogy azt higgye, hogy elhagytam!
- Márta…
- Nem és nem! – Márta szemét könnyek lepik el, ám erős marad, nem sír.
- Márta, én szeretlek. A lányom vagy és ők – mutat a lányokra – az unokáim. János a vőm volt, és isten a tanúm rá, hogy tiszteltem és szerettem őt is, éppen ezért…
- Mik ezek a múlt idők?
- Onnan, ahol ő van, nem szoktak visszatérni!
Márta csattan, az erek kidagadnak a nyakán, s egészen elpirul az indulattól. Mint acsarkodó kutya, úgy néz ellenfelére, a másik karosszékben üldögélő asszonyra, az anyjára. Az anya is elvörösödik. Mivel józaníthatna ki, téríthetne jobb belátásra egy hű feleséget, egy vak asszonyt, aki szeret?
- Ő vissza fog. János visszajön. Ártatlan!
- A rendszer ellensége, és ezért mi is.
- Csak mert Lunzer? A németes név nem ok a letartóztatásra!
- A férjed egy lázadó volt.
- Ne beszéljen múlt időben!
A kiabálásra odaszalad a két kislány, és ijedt-kérdőn meresztgetik a szemüket, lábuknál a kutya hasal.
- Menjetek vissza játszani! Nincs itt semmi érdekes – küldené vissza őket az idősebb asszony a kertbe, ám az édesanyjuk máshogy gondolja:
- Apátokról van szó – avatja be őket, s közben fürkészi az arcukat.
A nagyobbik lány, Ilonka, nyolc éves, szép termetű, hosszú, barna hajú, szeplős. A kisebbik, az Ági, tiszta apja. Még csak négy éves, s mégis, abból a zöld szempárból mintha Lunzer János tekintene ki, mintha ő figyelné ilyen mély és őszinte érdeklődéssel Mártát, mintha ő elemezné az érzéseit és vizsgálná a szívét. Szabályosan fájt abba a szempárba néznie. Hogy János ezt nem láthatja! Hogy hasonlítanak, úristen! És nem láthatja, soha nem is láthatta. Még bizonyára abban a hitben él, hogy Ilonka után egy fia született, ha ugyan emlékszik még a családjára, és arra, hogy mikor elvitték, a felesége terhes volt, és ők fiút vártak. Most aztán őt várják.
- Hír érkezett róla? – kérdezte Ilonka, és a szeme úgy csillogott, mint aki valóban emlékszik.
Márta lehunyta a szemét egy pillanatra.
- Igen. Jól van.
- Hol van?
- Pesten. Dolga van.
- Rám nem kíváncsi! – kiáltott dacosan és váratlanul Ági. Apró lábacskájával dobbantott, arcát felfújta, hogy haragosabban nézzen ki.
- Ez nem igaz! Az apád szeret és nem azért nem jön haza, mert nem akar, hanem mert nem tud, nem engedik. Ne ítélkezz az apád fölött! Ítélkezz a ruszkik fölött, akik elvitték! – tele van indulattal – Akik rászedtek, csúnyán becsaptak minket. Akik úgy védték meg és tették szabaddá az országunkat, hogy elzavarták a németeket, de helyettük beköltöztek ők, azok a tolvajok, árulók, csalók, hóhérok!
- Márta, hogy beszélsz, az isten szerelmére, mit teszel kockára? Tudod, hogy itt a falnak is füle van!
- Ez az én országom!
- És ők a te uraid!
- Gyávaságból beszél így, maga is behódolt nekik!
Az asszony megrázza ősz fejét:
- Szeretetből beszélek így.
- Már az sem érdekel, ha engem is elvisz a fekete kocsi. Azokat a röpcédulákat a Szabó Pista találta ki, a férjemnek semmi köze nem volt hozzájuk, ártatlan. Én csak kimondom, amit gondolok, hát vigyenek el, ha ezért az jár!
Ilonka sírva fakad és az anyja ölébe bújik:
- Én nem szeretném, hogy elvigyen a fekete kocsi – hüppögte.
Ági csak álldogált ott nagy, fürkésző zöld szemeivel, és az ujját szopta. Olyan volt, mint aki mindent ért, mint egy icipici, sértett felnőtt, talán az is volt. Sértetten nézte az édesanyját, ahogy potyogó könnyekkel tartja a karjaiban Ilonkát, aki szintén sír, bár nem tudni, miért, elvégre nincs itt semmilyen kocsi, de a mama itt van, kutya baja. A nagymama is küszködik valamivel, szinte vonaglik az arca és ijedten forgatja a fejét jobbra-balra. Mindenki megőrült, csak ő nem, meg Bodri, a lábánál. Bodri okosan és hűségesen néz, és soha nem pityereg, ő a legjobb barátja.
- Tudja, mi kéne, mama? – emelte dacosan fel a fejét a fiatalasszony. – Egy forradalom.
- Márta, kérlek – súgja. – Hagyd már.
- Nem, én komolyan beszélek. Felszabadítottak minket, amit köszönünk, de bár az amerikaiak tették volna vagy az angolok! Vagy maradtak volna akkor itt a németek is inkább!
- Hogy mondhatsz ilyet! Legalább ne a gyerekek előtt! Legalább ne itt az udvaron, hogy bárki meghallhassa!
- Jogomban áll azt mondani, amit csak akarok!
- Dehogy áll, dehogy áll!
- Én nem vagyok zsidó! Én magyar vagyok!- most már kiabál. - Magyarországon!
A szomszéd kertet elválasztó sövényen túlról felemelkedik egy szalmakalapos fej: Józsi bácsi.
- Szép jó napot, hölgyeim! Ejnye, milyen mérges ma! Pedig ragyogó idő van. A feleségem kérdezi, átjönnek-e teázni délután. Az úgyis olyan angolos.
- Hát hallotta? – nyugszik le azonnal Márta, és most már fél. Józsi bácsi kedves ember, de azért sosem lehet tudni.
- Éppen csak megütötte a fülem.
Egy pillanatnyi, ám annál sokkal hosszabbnak és kínosabbnak tűnő szünet után végül lassan, gépiesen válaszol:
- Megköszönjük, megyünk.
Józsi bácsi arca meg sem rezzen, csupán nyugtázza a tényt, hogy vendégeik lesznek, és bólint:
- Rendben, megmondom neki. Mindannyiukat örömmel látjuk, titeket is, gyerekek – pillant le Ilonkára és Ágira, majd eltűnik újra a sövény mögött, éppen olyan gyorsan, ahogyan előbukkant.
- Mondtam, hogy a falnak is füle van, s úgy látszik, a sövénynek is. Most aztán mit csinálunk? – sopánkodik a mama.
Bemennek a házba és átöltöznek, készülődnek. A kislányok új ruhácskáikba bújnak, Ilonka fehérbe, Ági világoskékbe. Szépek és üdék, arcukon a fiatalság bája, szemükben a tisztaság csillaga. Márta merengve fésüli a haját a tükör előtt és urára, Jánosra gondol. Él-e, hal-e? Nem tudja, de gondol rá minden nap minden órájában, szívét az aggodalom és düh sava sorvasztja, mállasztja szét. A lányaiban minden öröme, az édesanyjában minden társasága.
Már négy éve nem alszik rendesen. A szeme karikás, az arca szinte átlátszó, kezei kék erekkel sűrűn szőttek, a haja ideje korán őszülni kezdett. Egykori önmagának csak túlvilági mása már, ami ott, ahol lennie kéne, talán szépséges látomás, de itt, a sanyarú valóságban eltévedt árnykép csupán. A faluban azt mondják, most, hogy itt a tavasz és a nap is kisütött, majd kap valami színt és D-vitamint, amitől erőre kap és élettel telik meg, de ő is tudja, és mások is, hogy ez hazugság. Egyszerűen csak mondani kell valamit, egy belső erő kényszerít mindenkit erre, ha ismerőssel találkozik, s ha mást nem lehet, hát mondanak általánosságokat, rég elnyűtt, üres dogmákat. Időjárás, napsütés, egészség? Jaj, ugyan kit érdekel?! De mióta Jánost elvitték, ez az egyetlen, amiről lehet Mártával beszélni, meg a főzés és a gyerekek. Ugyan, ki merné megkérdezni, hogy van, kapott-e hírt a férjéről, hogy viseli, s ilyenek? Még kifakadna, és a jelenlétükben mondana olyanokat, amik esetleg rájuk is rossz fényt vethetnek! Senki sem akarja hallani, hogy ártatlan volt. Lunzer János négy éve megszűnt létezni.
Merengéséből gyengéd érintés téríti magához: az anyja.
- Induljunk – mondja. – Sötétedik.
- Jó.
Így van ez. Amikor rájuk ül a magány és a kilátástalanság, nem is kommunikálnak, és ha mégis: egy-két szó akkor is elég. Minél kevesebbet szólsz, annál több az esélyed nem rosszat mondani. A ma délelőtti veszekedés nagy hiba volt, érzik mindketten, s most igyekeznek úgy-ahogy némasággal feloldani a kikiabált szavakat. Eddig fel sem merült bennük semmi rossz Józsi bácsiékkal szemben, mi több, még szimpatizáltak is velük, még mondták is, hogy a neje, a Margitka, milyen áldott jó lélek, ám a bizonytalanság- tudvalevő- minden diktatúrában megveti a gyökerét. Mert ugyebár sosem lehet tudni…
Márta még utoljára megnézi a tükörképét, majd a szokásosnál is sápadtan és erőtlenebbül elindul. Hol van már a délelőtti indulat, a vörösség, a nyakon kidagadó erek! Nincs már semmi, csak az aggodalom. Nem magáért, érte már nem kár, ő János nélkül halott. A gyerekekért, akik most is milyen vidáman szedik aprócska lábaikat lefelé a lépcsőn! Futnak, szaladnak a kedves Józsi bácsihoz és Margit nénihez, teát kérnek és süteményt vesznek bátran, arcuk kipirul a csacska beszéd közben, és Ilonka – fájdalom! – elvtársnak nevezi a bácsit, ahogy azt az iskolában tanulta.
- Mondd csak te is, Ágica! - biztatja a férfi, s mintha közben fél szemmel Mártát lesné. – József elvtárs.
A kislány megrázza barna fejecskéjét. Tiszta apja – már megint.
- Miért nem mondod?
- Mama nem szereti.
A válasz olyan, mint amikor a kiscica, az édes kis szőrcsomó fúj és mutogatja a fogait. Márta és a nagymama szíve egyszerre szorul össze; lám, a gyerek még nem tudja, mit szabad és mit nem. Ő még a természet törvényei szerint él és nem az emberek által hozott alkotmány szerint. Született Antigoné, aki eltemeti a holtat, mert így helyes és kimondja az igazat, mert így látja jónak. Hogy kívánhatnánk tőle hazugságot, hallgatást?
A szoba hangulata ettől kezdve nyomott, mindenki szorong, vagy kínosan érzi magát, még a kislányok is. Ági is érzi, hogy rosszat mondott, nagyokat pislog és szomorúan csücsörít a szájával. Az anyja megsimogatja a fejét.
- Ugye álmos vagy, Ági? – kérdezi, és reméli, hogy a válasz igen lesz, hátha így szabadulhat.
Ági János zöld szemeivel néz fel, értelmesen. Cseppet sem álmos, de kis fejében újabb összefüggés áll össze.
- Igen – feleli, és a nagyobb hatás kedvéért ásítást tettet.
Márta megkönnyebbülten ölbe veszi, megcsókolja, a nagymama Ilonka felé nyújtja a kezét, indulnak. Odakinn friss, esti levegő öleli keblére őket. Az eget már millió csillag borítja. Hűvös van. Márta kabátjába csavarja a már valóban szunyókáló kislányt. Holnap hirdetést ad fel a házról.



Új alkotás feltöltése