Rácz Zsuzsa az erőszakról

Az erőszak az abúzus, vagyis a visszaélés formája, amikor valaki vagy valami (ez egy szervezet is lehet) visszaél azzal, hogy hatalma, erőfölénye van, és ezzel kárt okoz vagy hátrányos helyzetbe hoz akár fizikális bántalmazással valakit (az áldozatot), aki elszenvedi ezt.

Az erőszak legtöbb formája rejtve marad. Amikor ez erőszakról beszélünk, gyakran fizikai erőszakra gondolunk, mert ezt látjuk leginkább a tévében, ezt jelenítik meg leggyakrabban a médiában, de a legtöbb visszaélés, vagyis az erőszak legtöbb formája sosem derül ki. Például azért, mert nincsenek látható nyomai, mert a lelkeden okoz sérülést, ami kihat az egész életedre. Egy rossz szó is része az erőszaknak, a megaláztatás, a cikizés, a bántás: mind az. A legkiszolgáltatottabb helyzetben a gyerekek és a fiatal felnőttek vannak, mert nehéz meghatározni ez erőszak formáját és még nehezebb észrevenni. A jeleiről tanulnunk kéne az iskolapadban, hogy felismerjük, aki áldozattá válik, és minél hamarabb közbe tudjunk lépni. Magyarországon gyerekcipőben jár az áldozatok védelme, egyrészt azért is, mert nem ismerjük fel a jeleit. Fontos lenne tanítani az iskolában, a tanároknak is nagyon jó lenne tudniuk, mire figyeljenek.

Az erőszak minden esetben visszaélés a másik szabadságával. Amikor valakit olyasmire kényszerítenek, amit nem szeretne. Nem tudja felemelni a hangját, megvédeni magát, nincsenek megfelelő eszközei hozzá. Elveszíti a szabadságát, hogy az adott helyzetben döntést hozhasson. Amit elkövetnek ellene, mindenképp fájdalmat okoz, mindenképp szenvedni fog attól. Miért nem lehet ilyet csinálni? Azért, mert emberek vagyunk. Nagyon fontos, hogy empátiával közelítsünk egymás felé, és megértsük a másik okait. Fontos lenne, hogy tudjuk, hogyan lehet egy konfliktust, egy nagyon nehéz helyeztet úgy kezelni, hogy ne az erőszak eszközeihez nyúljunk. És nem csupán a fizikai erőszakra gondolok, nem csak egy ütésre, egy rúgásra, hanem mindarra, amit szavakkal vagy akár szavak nélkül is el lehet követni egy másik ember ellen, például a megalázásra, megszégyenítésre, amelyre nagyon sok példa van. Szerintem mindenki tapasztalta már, olyan is, aki az iskolapadban ül. Én magam is gyakran átéltem gyerekkoromban, de még gimnáziumban is, hogy megszégyenítenek, megfélemlítenek a nagyobbak, vagy azok, akik az adott helyzetben azt hiszik magukról, hogy megtehetik, hogy bántsanak.


Magyarországon az iskolán belül történő erőszakról nem nagyon tudunk beszélni, igazi szavunk sincs rá, miközben a bullying Amerikában nagyon fontos téma, foglalkoznak vele iskolán belül és kívül is, hogy minél hamarabb felismerjék, ha az iskolában valakit cikiznek, kiközösítenek, megvernek, mert ez törvényszerűen megtörténik egy közösségben, így működik az ember. Ezért fontos, hogy tanuljunk róla. A szociálpszichológia területe ez, az foglalkozik ezzel. Nagyon sok gyakorlati tudnivalót megtanulhatnánk az általános iskolában arról, hogy milyen az, ha valakit bántanak, milyen jelei vannak annak, hogy baj lesz, hogy közbe tudjunk lépni.

Fontos a felelősség kérdése. Mindenki ismeri azt a kifejezést, hogy kollektív felelősség. A legnehezebb megtanulni, hogy ne csak te érezd magad felelősnek, hanem egy osztályban is legyen annyi erő, hogy adott esetben gátat szabjon az erőszaknak vagy annak, aki erőszakoskodik, és fel tudjon szólalni ellene. Csoportban még nehezebb észrevenni, hogy itt most nekünk csoportként, osztályként felelősségünk van abban, hogy valakit bántanak-e a suliban vagy a sulin kívül. Mert az van az emberben, hogy biztos majd a másik tesz valamit, én csendben maradhatok. Amikor ilyet érzünk, szinte biztos, hogy baj van. Nagyon fontos lenne megtanulnunk, hogyan lehet túllépni ezen a gáton, a blokkon, mert ilyenkor leblokkolunk. Nekem is volt ebben részem, nem tudtam, mit cselekedjek, túl sokan voltunk ahhoz, hogy valaki magához ragadja a kezdeményezést azért, hogy meggátoljon egy erőszakot. Ha valakit az utcán vagy az osztályban bántanak, tudnunk kell, mit lehet tenni, hogy aki elszenvedi az erőszakot, ne maradjon magára, ne maradjon abban a helyzetben, hanem képesek legyünk kiállni mellette. Mindez társadalmi csoportra is vonatkozhat. Egész társadalmi csoportok, például kiszolgáltatott gyerekek nagyon sokan vannak ma Magyarországon. Én azt gondolom, az erőszak formája az is, ha nem vesszük észre, hogy éheznek, nem tudnak iskolába járni, nincs biztosítva számukra a lehetőség, hogy éljenek a jogaikkal, amelyek Magyarországon minden gyereknek járnak. Az is visszaélés részünkről, felnőttek részéről, ha nem állunk ki értük.

Európai statisztikák szerint minden ötödik gyereket és minden ötödik nőt ér valamiféle fizikai, lelki vagy szexuális bántalmazás. Az ötödik, ami nagyon nagy szám, azt jelenti, hogy mindannyiunk környezetében él egy olyan gyerek vagy felnőtt nő, akit valamilyen módon bántalmaznak, tehát visszaélnek a jogaival. Ha fizikailag történik, talán azt a „legkönnyebb” észrevenni, hiszen annak elvben vannak jelei. Tipikus azonban a bántalmazás esetében, hogy a bántalmazó úgy bánt, úgy üt, hogy annak ne legyen nyoma. Tehát a fizikai erőszak sem az, amit könnyen észre lehetne venni. Talán a legnehezebben felfedezhető formája az erőszaknak a szexuális bántalmazás, amit sokszor körülírni is nagyon nehéz. Amerikában komolyan veszik, ma Magyarországon meg kiröhögjük azt, aki megijed attól, vagy felháborodik, megsértődik azon, hogy – a legtipikusabb példaként – az állványon dolgozó kőművesek utánafütyülnek, és egy 16-18-25 éves lánynak azt mondják, hűde. Erről azt gondoljuk, és a legtöbben ugyanígy gondolkodnak, hogy hát ez olyan vicces. Pedig ez már a szexuális zaklatás körébe tartozik, amit nem lenne szabad eltűrnie senkinek. De természetesen erre Magyarországon semmilyen gyógyírünk nincsen, mint ahogy ennél sokkal durvább visszaélésekre sincsen.

Így történhetett meg, ami biztosan csak a jéghegy csúcsa, hogy egy fővárosi elitgimnáziumban 25 év, vagyis egy negyedszázad elmúltával derült fény arra, hogy egy nagyon népszerű tanár, aki rendszeresen szervezett táborokat, tehát intenzív és intim kapcsolatban állt a diákjaival, visszaélt saját tanári szerepével, és rendszeresen molesztálta őket. Tudni kell a bántalmazásról, hogy mindig az áldozat hallgat, ő szégyelli magát, például azért, mert sok esetben megfélemlíti a bántalmazója, azt mondja neki, fogd be, tartsd a szád, mert még inkább zaklatni foglak, vagy ha kiderül, akkor te leszel a bűnbak, a hibás. Nagyon kártékony és tipikus, hogy mindig az áldozatot hibáztatja mindenki. Ha csak ezt a példát nézzük, egy népszerű tanárral szemben nehéz egy diáknak azt állítani, hogy nekem ártott, engem bántott. Sok esetben a szülők sem hiszik el, épp azért, mert nagyon nehéz vállalni egy konfliktust egy ún. tekintélyszeméllyel szemben, mert az iskolai hierarchiában mindig a tanár van magasabban (persze vannak olyan iskolák, ahol partnerként kezelik a diákokat, ebben az esetben nem erről van szó, sajnos ma az iskolák többségében nem erről van szó). Nagyon nehéz kiállnia egy bántalmazottnak, különösen egy szexuálisan bántalmazottnak, mert óriási tabu a szexuális bántalmazás úgy, ahogy van, nehéz kiállnia, hogy márpedig engem bántottak, megaláztak, mert nagyon kevesen hiszik el.

A családon belüli erőszak azért tartozik ide, azért derül ki az esetek töredéke, egy-két százaléka csak, mert sok esetben például az édesanya sem hisz a saját lányának. Ez a legfájdalmasabb, ilyen történetekből is sok van. Én magam is ismerek olyat, aki harmincvalahány éves koráig hurcolta magában a titkot, hogy a nevelőapja erőszakoskodott vele tizenéves korában, és hiába kért segítséget az édesanyjától, az elhajtotta, azt mondta, ne hazudjon, ne hozza kellemetlen helyzetbe a nevelőapát. Nyilván néhány évi terápia után tudta csak kimondani, mert az ilyen típusú erőszak annyira mély nyomokat hagy, olyan sérülést okoz, amely akár ellehetetleníti annak a nőnek, lánynak (itt többnyire lányokról beszélünk) az életét, akivel ez megtörtént. Soha nem fog tud megbízni egy férfiban, soha nem lesz barátja, férje. Azért is annyira nehéz beszélni róla, mert olyan sérüléseket lehet szerezni így, amelyek annyira mély sebet ejtenek az áldozat önértékelésén, hogy utána soha nem fogja elhinni, csak nagyon hosszú, módszeres gyógyulási folyamat után, amit professzionális közegben, terapeutával kell végezni, hogy értékes ember.

Az öngyilkosságok mögött nagyon sokszor föllelhető ez a motívum, hogy bántalmazták az illetőt gyerekkorában vagy fiatal felnőttként, és ezt nem tudja feldolgozni, ugyanis nem lehet egyedül feldolgozni. Az is nagyon fontos, hogy megtanuljunk segítséget kérni. Sokan vannak áldozatok köztünk úgy, hogy sokszor maguk sem tudják, hogy amit nagypapa, a nagybácsi vagy egy közeli rokon tett (általában a közeli rokonok azok, akikben vakon megbízik egy gyerek, akik az erőszakot elkövetik), az erőszak. Sokszor nem tudnak róla még felnőttként sem, mert olyan hallgatás övezi, annyira szégyenteljes, annyira nem mer szólni róla, akivel megtörténik, hogy sok esetben kiút sincsen belőle, csak valamifajta személyes tragédia után derülhet ki.

Visszatérve a fővárosi gimnázium esetére: azt gondolom, nincsen jóvátétel. Azoknak az embereknek az életében olyan törés keletkezett, amit nagyon nehéz feldogozni, 25 év múltán gyakorlatilag esély sincs rá. Önmagában az, hogy kiderült, hogy mertek beszélni róla az egykori áldozatok, fontos, mert legalább bekerült a köztudatba, a közbeszédbe úgy, hogy ez egy valós veszély, amire mindannyiunknak oda kell figyelni. Bár azzal, hogy oda kell figyelni, még nem mondtam semmit, mert általában nem ismerjük fel a jeleket. Fontos, nagyon apró jelei vannak, hogyan viselkedik a bántalmazott, és hogyan a bántalmazó. A bántalmazó többnyire kaméleon. Egyáltalán nem véletlen, hogy egy népszerű tanárról volt szó ebben az esetben, mert szinte mindig úgy kezdődik a bántalmazó sztorija, hogy mindenki azt mondja róla: de hát egyébként annyira jó fej, annyira rendes ember. Igen, a bántalmazó nagyon jól tudja, hogyan lehet az emberekkel kapcsolatot tartani, hogyan lehet elaltatni adott esetben a gyanakvásukat, elaltatni a figyelmet...

Fontos tudatában lennünk annak, hogy a bántalmazásnak, erőszaknak van egy ördögi köre. A leggyakrabban felmerülő kérdés ugyanis, hogy az áldozat – ez a családon belül erőszak esetében merül fel leggyakrabban –, egy bántalmazott nő például miért nem lép ki abból a kapcsolatból, amiben annyira rossz neki. Minden esetre igaz, hogy az áldozat egyedül éppen azért nem tud kilépni a bántalmazó helyzetből, mert a bántalmazó mindig az önértékelését ássa alá szóval vagy tettel (mert állandóan veri vagy folyamatosan megalázza, azt mondja, semmire nem vagy jó, nélkülem nem mész semmire). Olyan mértékben sérti ez valaki önbecsülését, hogy képtelen elhinni magáról, hogy ki tud lépni, képes magán segíteni, miközben nagyon szégyelli magát, hiszen – ez a legfontosabb szabály, ezért derül ki a legkevésbé ezekben a helyzetekben az erőszak – mindig magát hibáztatja, azt hiszi, ő tehet arról, hogy a másik dühös rá, a másik veri, folyamatosan megalázza. Ebből nagyon nehéz kilépni akkor is, ha felnőttekről beszélünk, ha pedig gyerekekről, akkor tényleg reménytelen segítség nélkül.

A „pénz számolva, asszony verve jó” nagyon mélyen gyökerezik a magyar közgondolkodásban a mai napig, ami nagy szégyen mindannyiunkra nézve, mert a nők és a gyerekek védtelenek. Amikor elfogadjuk ezt a számomra végtelenül elfogadhatatlan mondást, akkor elfogadjuk, hogy a gyerekek is verve jók, márpedig minden eszközt meg kell ragadnunk annak érdekében, hogy biztonságban éljenek Magyarországon – ők, és a nők is. Most ez nem valósul meg. És mivel jelenleg válságban van a társadalmunk, ez sajnos azt is jelenti, hogy felerősödnek a hasonló jelenségek, egyre több nő és gyerek van veszélyeztetve. Egy olyan társadalomban, amely bizonytalanságtól, egzisztenciális és másfajta bizonytalanságtól szenved, sokkal nagyobb veszélyben vannak a gyerekek és a nők, mint egy jóléti társadalomban. És nálunk ma ez a helyzet, amiről nagyon keveset beszélünk... Úgyhogy nagyon remélem, hogy írni fogtok arról, ti mit tapasztaltok a környezetetekben, és ezt hogy élitek meg.