Rácz Zsuzsa a rasszizmusról

Miskolcon nőttem fel a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években. Jólétben élt akkor a város, ennek ellenére, emlékszem, mennyire csodálkoztam, amikor kezdett kinyílni az értelmem, kezdtem érteni, mi történik velem, hogy a sulimban, ahová nagyon sok cigány gyerek járt (így neveztük őket akkor), milyen sokan cigányoznak.

Egyáltalán nem értettem, miért van az, hogy valakivel csak azért, mert más színű a szeme meg a bőre, ellenségeskednek. Még óvtak is minket tőlük. A tanáraink különbséget tettek köztünk, ők voltak a rossz tanulók, ami teljesen érthetetlen volt számomra. Nem értettem, mitől mások. Aztán ahogy nőttem, és Miskolc ment tönkre (ez a mai napig így történik), a nincstelenségben egyre mélyebbre süllyedt az országrész, egyre agresszívabb lett mindenki, egyre inkább hibáztatták a romákat.

Én huszonéves lehettem, már Budapesten éltem, és szociológiát hallgattam, amikor megtanultam, mi a rasszizmus, és mire jók az előítéletek. Akkor szembesültem azzal, hogy mindenkinek vannak előítéletei, még nekem is, aki akkor azt gondoltam, hogy nincsenek, egyrészt mert szociológiára jártam, tehát nekem nem lehettek előítéleteim, másrészt a nyolcadik kerület mélyén laktam, a Dobozi utcában, sok roma családdal körülvéve, és soha semmi rossz élmény nem ért velük kapcsolatban. Olyannyira nem ért rossz élmény, hogy huszonegy lehettem, amikor halálosan szerelmes lettem egy gyönyörű muzsikus cigány fiúba, akivel azóta is tartjuk a kapcsolatot. Ő egy igazi hevesi kis faluból érkezett, és mindenen végigment, amin egy nincstelen, roma családból származó tehetséges gyerek végigmehet. Az összes megaláztatást, hogy lemondtak róla, végig kellett élnie. Emlékszem, ahogy mesélte, hogy neki az segített, hogy volt a településükön egy könyvtár, ahová bevackolta magát, törzsolvasó lett. Ezzel vigasztalódott egyrészt, másrészt ennek köszönhette, hogy végül tájékozott, széles látókörű, művelt ember lett, és meg tudott birkózni mindazzal a negatívummal, ami gyerekkorától rázúdult, magánemberként is. Az a küzdelem, amit neki végig kellett csinálnia ahhoz az elfogadáshoz, ami nekem alanyi jogon járt, embertelen. Ma is előttem van, mekkora mázlista vagyok, hogy szőke hajjal, kék szemmel születtem (nem egészen), megadatott, hogy nem kell küzdenem az elfogadásomért, mert az ún. többséghez tartozom. Azt gondoltam, kutyakötelességem, hogy én viszont tegyek a kisebbség elfogadásáért. Viszont ez házon belül annyira jól sikerült, hogy amikor szerelembe estem ezzel a csodaszép roma fiúval, és először hazavittem bemutatni a szüleimnek, miközben nyilván azt gondoltam, hogy nem fognak örülni neki, mert egyértelmű volt, hogy nem feltétlen roma vőlegényt képzeltek el nekem, hogy finom legyek, az apám, aki soha nem adta kölcsön nekem a kávézacc színű Wartburgját, pedig tudtam vezetni, Bálintnak első szóra kölcsönadta, és elmehettünk vele a lillafüredi csónakázótóra csónakázni. Azóta sem értem, hogyan történhetett, de iszonyú kedvesen és elfogadóan bántak vele, még a kocsikulcsot is megkapta. Emlékszem, annyira büszke voltam a szüleimre, hogy képesek a saját előítéleteik leküzdésére, még úgy is, hogy az anyám utána odasúgta nekem, hogy jó, jó érti a választásomat, próbál megérteni engem, de biztos nagyon szép színű gyerekeink lesznek. Mindez persze nagyon kivételes élmény, alapvetően nem ezt tapasztaltam.

Az ellenkezőjét is átéltem, hogy amikor én vagyok kisebbségben kifejezetten a bőrszínem alapján, mennyire nehéz. Nagyon fiatal voltam, huszonegynéhány, elég jól beépültem a budapesti muzsikus cigány társadalomba, akik végtelenül befogadóak voltak, nem is volt semmilyen élményem arról, hogy bárki másképp kezelt volna, mert más színű a bőröm, mint az övék. Egyszer mégis megtörtént. Minden évben vittek roma gyerekeket táboroztatni a Balatonra, és én jelentkeztem nevelőtanárnak ebbe a táborba. A felvételi beszélgetésen négy-öt roma fiatal volt jelen meg én. A legjobb tudásom szerint válaszoltam a kérdéseikre, hogy miért fontos nekem ez a munka, miért szeretek velük lenni. Soha nem fogom elfelejteni azt az érzést, amit akkor éreztem, amikor az egyik fiú nagyon ellenséges lett, és elkezdte mondani, hogy biztos azért akarok elmenni a táborba, mert szánom a cigányokat, miközben titokban én is ugyanúgy gyűlölöm őket, mint mindenki más, és ők nem kérnek a fehérek szánalmából. Végül nem is mentem el tanárnak a táborba, de az életem egyik legnagyobb gyomrosa volt, hogy miért is kaptam, mit tettem én azért, hogy megalázzanak, és a bőrszínem alapján megkülönböztessenek, mert egyértelmű volt, hogy én egy fehér gádzsó vagyok nekik. Ez volt az egyik legnagyobb lecke, hogy mi van akkor, ha te vagy kisebbségben. Annyi indulat, frusztráció, fájdalom volt abban a néhány perces beszélgetésben, ami kijött abból a velem egyidős fiúból, aki nyilván nem személy szerint engem akart bántani, csak jól jött neki akkor, hogy visszaadhat valamit a fájdalmából, az elkeseredéséből.

Volt még egy nagyon érdekes helyzet, amikor én voltam fehér középosztálybeli nőként kisebbségben. Életemben egyszer eljutottunk Kubába, meghívtak minket egy egyetemi előadásra. Képzeljetek egy zsúfolt előadótermet, ahol előadás előtt húsz perccel mozdulni sem lehet, annyian vannak. Leültünk nagy várakozással, kubai előadóest volt, ez egyetemisták spanyolul beszéltek, szép szövegek hangoztak el (legalábbis azt hiszem), aztán egy ponton észrevettem, hogy én vagyok az egyetlen fehér bőrű a több száz fős teremben, és nem megijedtem. Békés volt a hangulat, de kívülállónak éreztem magam. Azt gondoltam, itt ülök ufóként, és nyilvánvaló, hogy amennyire összekapcsolódunk itt, most az eseményen, annyira elválaszt, hogy egy másik rasszhoz tartozom. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor ennyire tudatában voltam, mit is jelent, ha kívülről látszik rajtad, hogy más vagy. Persze van egy csomó olyan hátrány, jellemző, ami nem látszik, mégis indulatokat vált ki a többségből. Elég egy akcentus hozzá. Én, mivel miskolci vagyok, a Kölcsey-féle hivatalos magyart beszélem. Emlékszem, a gimiben a bejárósok nem ezt az akcentust beszélték. Már önmagában az, hogy egy ugyanolyan gyerek, mint te vagy, mégsem azokat a szavakat, nem azt a hanglejtést használja, melegágya lehet a kirekesztésnek (és nyilvánvalóan a legenyhébb kirekesztésről beszélünk, nem az erőszakról). Kevés elég ahhoz, hogy megkülönböztessenek, megvetés övezzen anélkül, hogy bármit tehetnél arról. Mióta gyerekeim vannak, azóta még jobban átélem, milyen lehet ma Magyarországon más bőrszínű gyereknek születni... Magyarországon mélyül a válság, társadalmi-gazdasági szinten is, ami óhatatlanul magával hozza az indulatok felerősödését, aminek naponta látjuk a példáit. Csak a legemblematikusabbat és legszégyenteljesebbet említem, a romagyilkosságokat. Feldolgozhatatlan, feldolgozatlan trauma máig, hogy mi is történt Magyarországon, mit engedtünk meg a saját országunkban a legnagyobb kisebbséggel szemben.

Bár teljes mértékben elfogadhatónak tartom, hogy előítéleteim legyenek, tisztában is vagyok azzal, hogy vannak, azért fogadom el őket, mert megtanultam, hogy muszáj, hogy dobozok legyenek a fejünkben. Így működünk, így működik az agyunk, hogy ha szeretnénk biztonságban tudni magunkat, a világot, ahhoz be kell tenni a roma dobozba, amit leggyakrabban hallunk a romákról, az arab dobozba azt, amit leggyakrabban hallunk az arabokról, és ezekből összeáll a fejünkben egy biztonságosnak hitt tudás, aminek gyakran nagyon kevés köze van a valósághoz, mert a valóság csak egy nagyon alaposan, és körültekintéssel megismerhető dolog, amihez nagyon sok energia kell. Amihez, azt gondolom, az oktatás tehet hozzá a legtöbbet meg a tömegkommunikáció. A tömegkommunikáció felelőssége legalább akkora ma Magyarországon, mint az oktatásé, mindkettő nagyon rossz irányba tart, mert nem azt tanuljuk meg ezek által az intézmények által, ami segít abban, hogy megértsük egymást. Hogy megértsük egymást: az lenne a legfontosabb!

A szociálpszichológia elég régóta tudja, hogy a saját lelki bajaidra, sikertelenségedre, frusztrációdra, idézőjelben a legjobb, leghatékonyabb gyógyír, ha rákenheted másra. Nyilván ha van egy kirekesztett csoport, akit sokan megvetnek, megítélnek, és fel is hatalmazza a tömegkommunikáció, a propaganda a többségi csoportot, hogy elítélően nyilatkozzon róla, akkor magától értetődik, hogy mindent rájuk lehet nyomni, mindenért ők hibáztathatók. Aki semmihez nem ért, aki semmiben nem érzi magát sikeresnek, az tud a leghangosabban gyűlölködni, és az tudja a leginkább megmondani a tutit, hogy valaki miért nem jó, nem elfogadható, miért gyűlöletes számára, miközben pusztán arról van szó, hogy ő csak a saját kínjait igyekszik ilyen módon enyhíteni. A végtelen korlátoltság, tájékozatlanság és a humánum hiánya: teljes egészében egy ország kultúrájáról szól. A magyarok mindig is idegengyűlölők voltak. Az én vezetéknevem Rácz, sajnos nem vagyok tisztában a családfámmal, de azzal azért igen, hogy valahonnan Szerbiából érkezett a családom egyik fele. Akiket ismerek a környezetemben, az úgymond magyarok, ők is a lehető legváltozatosabb családokból jönnek a világ minden szegletéből. A magyar nem homogén nép, hanem egy változatos rasszú társadalom, és ennek ellenére (ezzel együtt) soha nem tanultuk meg, hogyan lehet jól együtt élni, hogyan lehet jól együttműködni, közösen létrehozni dolgokat, hogy ne a széthúzás, a konfliktus és egymás földbe taposása legyen a cél. Szerintem ez ma különösen és fájdalmasan aktuális.

Ebben a témában legutóbb Alicia Erian Abroszfej című kisregényét olvastam, amelyet Sam Mendes, az Amerikai szépség rendezője filmesített meg. Egy muszlim kislányról szól, innen az abroszfej, Amerikában towelheadnek csúfolják a muszlimokat. Ő a hite és tradíciói miatt hord kendőt, de nem csak emiatt rekesztik ki. Feltűnő szépségű lány, ami miatt ugyanúgy kiközösíthetnek (vagy azért rekesztenek ki, mert csúnya vagy, vagy mert szép vagy, vagy mert kék a szemed, vagy bogárfekete, a gyűlölet nem válogat, csak attól függ, honnan függ a szél és mennyire hatalmazza fel az aktuális hatalom az embereket arra, hogy kit gyűlölhetnek megtorlás vagy szankciók nélkül). Ezt a kivételes szépségű, kiskorú lányt megkörnyékezi a nevelőapja a regényben, és nincs a környezetében senki, aki felismerné a jeleket, aki ezt a kiszolgáltatott korban és helyzetben lévő, érzékeny, naiv, jóhiszemű kislányt megvédené tőle. A nevelőapja bűne természetesen rá hull vissza, rögtön működésbe lép a sztereotípia, hogy „a kis ribanc, aki elcsábította a saját nevelőapját, mert ugye a vére, mert ezek ilyenek” (klasszikus fordulatai ezek a rasszizmusnak, amikor azt képzeljük egy embercsoportról, hogy mindenki azért viselkedik ugyanúgy, mert olyannak született). Nagyon megrázó könyv és film, különösen kamaszoknak.