Rácz Zsuzsa: Pénz számolva, asszony verve jó? És a gyerek? Azt is jó verve?

Kevés olyan „aranyigazság” akad, amelyet annyira rühellek, mint ezt. Ha tehetném, édes jó anyanyelvünkből egyetlen tollvonással tüntetném el egyszer s mindenkorra. Persze az égvilágon semmire nem mennék ezzel, mert olyan mélyen ette bele magát a magyar közgondolkodásba, mint ajtófélfába a szú.

Mi a bajom vele?
Az első részével semmi. Egyetértek, a pénz számolva jó. De az asszony? Verve?! Kinek jó ez?
Valószínűleg több száz éve született ez a közmondás, még a feudalizmusban, amikor az asszonyállat nem volt több, mint a férfiember tulajdona. Hiszen a nőknek nem lehetett saját jövedelmük, nem szavazhattak, nem tanulhattak, a nevük kuss volt. Az egyetlen reményük a méltó életre az volt, ha kellően tehetős családba születtek, elég pénzt örököltek ahhoz, hogy jól menjenek férjhez, és ne legyenek teljesen kiszolgáltatva uruknak. Ám a demokrácia fellegvárának számító Angliában még a 20. század elején is azzal járt a férjhezmenetel, hogy a nő és minden vagyona fölött – beleértve a gyermekeit is – kizárólag a férje rendelkezett. Egy esetleges válás teljes erkölcsi és anyagi megsemmisüléssel járt, az asszony még a gyermekei láthatási jogát is elveszíthette.

El tudjuk képzelni a kiszolgáltatottságnak ezt a mértékét?
Pedig létezik ma is, még ha más formában is. Mert mi mást jelentene az, hogy ezzel a rémes fordulattal ma Magyarországon még viccelődni is lehet. A mai magyar parlamentben, 199 honatya dolgozik, és mindössze 18 honanya. Pedig fele-fele arányban élünk hazánkban és húzzuk az igát, szégyenszemre mégis olyan kormányunk van, amelyben egyetlen női miniszter sincsen, sőt: büntetlenül elhangozhat honatya szájából az a mondat, hogy a nők önmegvalósítás helyett szüljenek sok gyereket, és akkor majd nem kapnak verést. Vagy a másik képviselő esete, a szállóigévé vált vakkomondorosé, aki nemrég, honatya korában félholtra verte élettársát, ám, mit ad isten, ma is Fülöpháza polgármestere. Annak ellenére kapta meg választópolgárai bizalmát, hogy bizonyítottan súlyos bűncselekményt követett el. Hogy jön ez ide, miért politizálok?
Mert mindez szimbolikus: ha ilyen történhet az országunk szent házának számító parlamentben, akkor minden házban megtörténhet. Vagyis „az asszony verve jó” kijelentés mögött úgynevezett társadalmi konszenzus van: a többség azt gondolja, hogy jó ez így, a nőket büntetlenül érheti fizikai, lelki, szexuális erőszak.
De könyörgöm: a 21. században élünk, hála az égnek és a feminista mozgalmaknak, ma már tanulhatnak a lányok, lehet önálló jövedelmünk, szavazhatunk. És mégis: a magyar társadalom többsége elfogadhatónak tartja, sőt magánügynek azt, ha egy párkapcsolaton belül pofonok csattannak, kések villannak, nők súlyos, életveszélyes sérüléseket szereznek. Mondjuk ki együtt, hangosan a tényeket, ha nem hisszük: minden ötödik napon megöl egy nőt a férje vagy partnere.

De ahol az asszony verve jó, ott a gyerekek is verve jók.
Ahogyan egy társadalom a nőkkel bánik, pontosan ugyanúgy bánik a gyermekekkel is: a gyerek- és nőbántalmazás általában kart karba öltve jár.
Évente körülbelül 30 gyermek hal meg bántalmazás következtében. De ez csak a jéghegy csúcsa, mert egyszerűen megbecsülhetetlen azon nők és gyerekek száma, akik rettegésben élnek egy bántalmazó apa, férj árnyékában. Ilyenkor szokták azt felhozni érvként, hogy miért csak a férfiakat hibáztatjuk, miért csak ők lehetnek a bántalmazók. Ez nem hibáztatás, ismét csak a tények: a bántalmazást több mint 90%-ban férfiak követik el, a biológia biztosította testi erőfölény és a sok évszázados férfiuralom garantálja azt a társadalmi hátteret, amelyben ez megtörténhet.
Statisztikák szerint minden 5. gyermek szenved fizikai vagy lelki ütlegeléstől, szenved el szexuális bántalmazást, molesztálást. De ez természetesen nem derül ki, legfeljebb 100 esetből 10, és talán egyben indul eljárás, hiszen a gyerekek erről nem mernek, vagy nem is tudnak beszélni. Hibáztatják magukat és szégyellik, többnyire meg is fenyegeti őket a bántalmazójuk, hogy tartsák a szájukat. Így fordulhatott elő, hogy egy fővárosi elitgimnáziumban 25 év után derült fény arra, hogy az egyik legnépszerűbb tanár rendszeresen, éveken át molesztálta a diákjait. Ez is csak a jéghegy csúcsa: a szexuális zaklatást, ha lehet, még nagyobb hallgatás övezi, még többen szenvednek tőle.
Mindez azért is maradhat titokban, mert a bántalmazás, zaklatás jelei nehezen felismerhetőek, tanulnunk kellene róla nekünk, szülőknek, tanároknak és diákoknak is ahhoz, hogy időben felismerjük és segíteni tudjunk. A bántalmazó általában nem idegen „cukros bácsi”, hanem olyan személy, akiben elvileg vakon bízhatna a gyerek: apa, nevelőapa, nagypapa, nagybáty.

Te is ismersz olyat, akit bántanak.
Minden 5. gyerek és nő: ez azt jelenti, hogy mindegyikünk környezetében – igen, a tiedben is – él olyan nő vagy gyermek, akit rendszeresen bántanak. A nők – és gyerekek – elleni erőszak formái nem korlátozódnak a családon belüliekre, csak ott maradnak a leginkább rejtve. Ám még a nyílt, egyértelmű agresszió esetén is általános, hogy a nőket hibáztatják az általuk elszenvedettekért.
Nálunk bármely nőt, lányt büntetlenül le lehet kurvázni, ki ne hallotta volna már ezt a másik szörnyű aranyigazságot, hogy minden nő kurva?
Megerőszakolták? Biztosan kihívóan öltözött, túl rövid volt a szoknyája – ez a közvélekedés. Nálunk menő lehet poénkodni a gólyatáborban megerőszakolt lányon rádióműsorban, lehet róla kabarétréfát gyártani, és ha felháborodsz ezen, még csak nem is értik a legtöbben, mi bajod. Sőt, még a (pécsi) rendőrség is készíthet olyan videót 2014-ben, amelyben arra szólítják fel a nőket, hogy öltözködjenek visszafogottan, akkor majd nem válnak áldozattá.
Ezért sem derülnek ki a bántalmazásos esetek, mert az egész rendszer – az igazságszolgáltatás, a rendőrség, a média – még ma is elsősorban, automatikusan, az áldozatot hibáztatja.
Egyetemista voltam, amikor a négyes-hatos éjszakai járaton egy furcsának tűnő fiatalember pisztolyt emelt rám. Csak én láttam, diszkréten a bőrdzsekije rejtekéből fogta rám. Pánikba estem, leszálltam a legközelebbi megállóban, sarkamban a csávóval, és bemenekültem egy éjjel-nappaliba, ahol szerencsére azonnal hívták a rendőröket. Nyolc kommandós ugrott a bőrkabátosra és vették el a fegyverét. Ám később, mikor a hivatalos eljárás során egy rendőrnő szembesített minket a Gyorskocsi utca egyik lélektelen kihallgatóhelyiségében, a férfi azt vallotta, hogy nem emlékszik semmire, megivott egy üveg vodkát. Ám az csodamód rémlik neki, hogy én kacéran bámultam őt. Ha így is lett volna, mi köze ennek a fegyverrel való fenyegetéshez? A rendőrnő addig csűrte- csavarta a dolgot, míg végül jóindulatúan tanácsolta, ne tegyek feljelentést, nehogy végül én üssem meg a bokám. Mert hát ki tudja, lehet, hogy tényleg kihívóan viselkedtem, és amúgy is csak gázpisztoly volt nála, az nem is olyan veszélyes. Valószínűleg bele se haltam volna, ha lelő.
Halálra rémülve menekültem ki a rendőrség épületéből, a csávóval a sarkamban, akinek volt képe így búcsúzni: remélem, találkozunk még. Találkozzon veled egy pótos ifa szemből, gondoltam és hazáig bőgtem, egy büdös szót nem értettem az egészből.
Hogyan lettem áldozatból kis híján vétkes? Hogy lehet, hogy a rendőrnő nemhogy nem engem védett, hanem egyenesen hibáztatott!? Mi az isten folyik itt? Így tabutéma nálunk a nők és gyerekek elleni erőszak. Aki erről beszél, azt könnyen megbélyegzik: mi van, nem tetszik a rendszer, kaphatsz egyet te is, kisanyám.

Nem csupán a fizikai erőszak erőszak.
Az apám például sosem emelt kezet rám. Csak rendszeresen elmondta, hogy úgysem lesz belőlem semmi, hogy az ötöseim csak azért vannak, mert ma már az iskolában bárki kaphat jó jegyet, és ha első lettem valamiben, az kizárólag a vak véletlen műve lehetett. Egy gyerek önbizalmát ezzel a módszerrel porig lehet rombolni: sosem fogja felnőttként elhinni, hogy értékes. Egy brit felmérés során több száz gyereket kérdeztek meg, hogy mit visel könnyebben a szüleitől: egy pofont vagy a kioktatást, megalázást. Túlnyomó többségük a pofonra „szavazott”, mert úgy vélték, hogy azon gyorsan túl lehet lenni, míg a megaláztatás napokig fáj.
Magyarországon a gyermekbántalmazást tekintve zéró tolerancia van, vagyis 2005 óta jogszabály szerint egyetlen pofon sem megengedett. Vekerdy Tamás pszichológus szerint a magyar szülők többsége, bár erről mélyen hallgat, de úgy tartja, a gyerek verése bocsánatos bűn, sőt: szükséges a neveléshez.
Az a gyerek, akit rendszeresen vernek, megaláznak, nagy valószínűséggel felnőttként maga is el fogja követni ezt a hibát, egyszerűn azért, mert azt tanulja meg, hogy a konfliktusokat így lehet rendezni. Vagy éppen a másik szerep jut neki: áldozattá válik, mert hozzászokik a bántáshoz, ez a világ rendje, véli, ez az ő sorsa.
Magyarországon a családon belüli erőszak megfékezése, a nők és gyermekek védelme jóformán gyerekcipőben sem jár: még a nemzetközi egyezmények előírásait sem tartjuk, tartatjuk be maradéktalanul, alig érdekel valakit, hogy ez ügyben bármi történjen.
Pedig van megoldás: a konfliktusaink és az indulataink kezelését tanulni lehet, ahogyan az együttműködést is. Magyarországon is akadnak elvétve iskolák, ahol a diákok megtanulják a konfliktusaikat maguk között rendezni, elsajátítják a hatékony kommunikációt, mellyel elkerülhető a lelki vagy fizikai bántalmazás, és elérhető egymás teljesebb megértése. Finnországban egy nagyon egyszerű konfliktuskezelési program alkalmazásával sikerült megfékezni az úgynevezett bullyinget, az iskolán belüli erőszakot, amiről itthon szintén alig beszélünk, pedig a probléma a magyar iskolákban is virágzik. Valószínűleg alig akad olyan fiatal ember, aki ne tapasztalta volna már meg azt, amikor rászállnak a többiek és cikizik, kiközösítik, vagy egyenesen verik. A magyarban még rendes szavunk sincs erre, pedig a kötelező Pál utcai fiúkban Nemecsek Ernő bele is hal, ám a tanároknak máig alig akad eszközük arra, hogy megtanítsák a tanítványaiknak, hogyan ne bántsák egymást se szóval, se tettel.
Van egy álmom: remélem, már megszületett és talán már az iskolapadban ül az a generáció, akinek nem mindegy, hogyan bánunk a nőkkel és a gyerekekkel. Aki tudja és érti, hogy a nőket és gyerekeket verni, bántani nem lehet, mert az senkinek nem jó, és ha nem teszünk ellene, akkor bármikor, bármelyikünkkel megtörténhet, egyszer majd veled, vagy éppen a te gyerekeddel. Rajtunk múlik, hogy olyan közösségben éljünk, ahol a gyerekek és a nők is biztonságban vannak.