Rácz Zsuzsa: Félmunka

Évekkel ezelőtt történt, de ma is emlékszem a végtelen kétségbeesésre, amely elfogott. Amikor anya lettem, különös változáson mentem át, az addig biztonságosnak és kiszámíthatónak érzett világunkat veszélyekkel teli, ordas helynek éreztem jó ideig. De aznap ragyogó őszi idő volt, néhány hónapos kisbabámmal elmerészkedtem az otthonunkhoz közel eső orvosi rendelőbe, hogy a hivatalos gyedes papírért kivárjam a sorom. Délelőtt volt, páran üldögéltek a rendelőben középkorú vagy idősebb, jól öltözött asszonyok, leültem hát én is a fehér padra.

Azonnal a babakocsiban ülő lányom felé fordultak, aki komoly érdeklődéssel tanulmányozta őket, én pedig büszkén zsebeltem be a rendelő közönségétől a bókokat, hogy nahát, micsoda gyönyörű kislány azokkal a hatalmas zöld szemekkel és göndör szőke fürtös fejecskéjével. Dagadt a keblem, és magamban derültem, ha tudnák, hogy két sötét szemű, sötét hajú ember frigyének gyümölcse a klasszikus Disney- hercegnős megjelenésű kisbabám.
Ahogy ültünk ott kedélyesen várva sorunkra, lassan fogyatkoztak előttünk a páciensek, egyszercsak berohant a rendelőbe egy cigány asszony, fején piros kendővel, fekete, hosszú szoknyában, sáros gumicsizmában és zaklatottan érdeklődött, hogyan lehet bejutni a doktor úrhoz.
A rendelő közönsége- akkor rajtunk kívül már mindössze két középkorú hölgy üldögélt a váróban- lelkesen magyarázni kezdte az itt szokásos procedúrát. Sorszámot kell húzni, ha nincs időpontja, és elő kell készíteni a taj – kártyát, ha nem volt még itt. A napnál világosabb volt, hogy először jár itt, és szorong az ismeretlen helyzet miatt, de a másik két nő előzékenyen magyarázta neki, hogy mire való a sorszám és mit lehet tenni, ha nincs taj- kártyája. Mert azt már majdnem sírós hangon adta elő, hogy nincs neki, nem is volt, csak orvosra van szüksége. Semmi baj, majd biztos megoldja ezt is a doktor úr, nyugtatták türelemmel, de a nő nem nyugodott meg, fel- alá járkált, elővette a mobilját és hangosan, kétségbeesett hangon magyarázott valamit valakinek a vonal túlvégén kártyáról, orvosról.
A szokatlan zajra kidugta a fejét a rendelőből az asszisztens nő is, kedves ősz hajú hölgy, elmagyarázta újból az asszonynak a sorszám fontosságát, látja, ide van írva, mutatott a kiírásra, hogy ezt muszáj, ez itt a rend, kérem várjon szépen a sorára.
 - De nekem be kell jutnom a doktor úrhoz, kérem- könyörgött már szinte a nő, és nem lehetett nem látni az asszisztensnő és a másik két hölgy szemében megvillanó ingerültséget.
 - Higgye el, mi is arra várunk, sorra fog kerülni- szólt az egyikük, ingerültségét leplezve.
De a nő csak nem nyugodott meg, egyre zaklatottabban járkált fel s alá, sóhajtozott, sőt kicsit jajongott is, jáj, mi lesz most,  mi lesz, ismételgette maga elé, és újabb és újabb kérdéseket tett fel a rendelésről, mintha még sosem járt volna orvosnál.
- Ki van írva- nézett fel végül a nagyobbik darab hölgy, szép, krémszínű kabátkában, vállán divatos kendővel. Az asszony megállt a kiírás előtt, gyámoltalanul, és nézte, csak nézte. Nem tud olvasni- jöttem rá és felolvastam neki. Milyen csodaszép pici babuci- jegyezte meg a nő cserébe, először láttam mosolyt az arcán.
A hölgyek ekkora már látványosan beletemetkeztek a keresztrejtvényükbe, igyekeztek kerülni a cigány asszonnyal a szemkontaktust is.
Mivel mi következtünk volna, de nekem nem volt sürgős, úgy döntöttem, felajánlom neki, menjen be előttünk. Illendően megkérdeztem a két utánunk következő asszonyt is a keresztrejtvényükkel, hogy nem gond-e nekik a gesztus, amely őket is érinti.
 - Maga tudja- felelte erre a másik, aki ugyancsak szép frizurával és szép világos kosztümben ült ott, de fel sem nézett rám- bár én a helyében a magam dolgával törődnék.
Megjegyzése szíven szúrt, de leráztam. A cigány asszony hálálkodott, áldja meg magukat a Jóisten, sóhajtotta, és a következő ajtónyitáskor beszaladt a rendelőbe.
És akkor a két nő, mintha összebeszéltek volna, ölükbe eresztették az újságjaikat és sokatmondóan összenéztek. Felsóhajtottak. Aztán a színes kendős megszólalt:
 - Na, tessék, mondom én, hogy Hitler félmunkát végzett.
A másik pedig jelentőségteljesen ránézett és lassan, egyetértésben bólogatni kezdtek.
Ott akkor egy pillanatra megállt velem a világ. Nem hittem el, amit hallottam. Éreztem, ahogy megszédülök. Egy pesti belvárosi rendelőben ültünk, közel ahhoz a Duna- parthoz, azoknak a házaknak a gyűrűjében, amelyek egykor úgynevezett védett házak voltak, amelyek homlokzatán ma nem egy tábla hirdeti, kiket hurcoltak el a nyilasok 44-ben és lőtték bele a fagyos Dunába. Azoknak a házaknak a gyűrűjében, ahol Szép Ernő is bujkált, és Emberszag című művéből világosan kiderül, hogyan történhetett meg, hogy egy népcsoportot szisztematikusan, kíméletlenül kiirtottak és ehhez asszisztált az ország. Éreztem, hogy remegni kezd kezem- lábam és kiszárad a szám, és csak arra tudok gondolni, hogy sikítanom kéne, teli torokból üvöltenem, de mindenekelőtt, menekülnöm, olyan messzire innen, amennyire csak lehet. Mert ez nem lehet igaz, ez nem hangozhat el.
Bevallom, egyáltalán nem tudtam gondolkodni, csak gyorsan felkapkodtam a földről a gyerek szétszórt plüssállatkáit, rádobtam a takaróját a kocsira, és úgy rohantam ki a rendelőből, mint akit üldöznek. Követni sem tudtam, ahogy az elmém kérdések sortüzét zúdította rám, mi lesz most, hiszen én is Rácz vagyok, talán szerb, talán más származású, nem tudom, a férjem meg fekete és göndör, talán zsidó, talán cigány vér is csörgedezik az ereiben, csak veszélyt éreztem, irracionális, reszketős félelmet, ki innen, el innen messze, zúgta az agyam kérlelhetetlenül a parancsot.
Még hallottam, ahogyan utánam szólnak, hova rohan kismama, hiszen mindjárt ön következik, vissza se néztem, kapaszkodtam a babakocsiba és futottam ki az utcára, a levegőre, a napfényre. Úgy rémlik, órákon át róttam az utcákat, sokkos állapotban, a lányom el is aludt, de mondanom kellett volna valamit, valami olyat, de tennem kellett volna valamit, valami olyat, vissza kellett volna mennem, zakatolta az agyam. Nem aludtam aznap éjszaka, és a következőn sem, cinkosnak éreztem magam, gyávának, szégyelltem rettenetesen, hogy szó nélkül elfutottam.
Restellem most is, bár ma sem tudom, mit kellett volna tennem.
Én végeztem félmunkát.