Keresztesi József magáról és a NNM-programról

Pécs onnan, ahol élek, nagyon izgalmas, sokszínű város. Egyeteme van, irodalmi folyóirata, hatalmas könyvtára, kulturális intézményei. Voltaképpen azt kéne mondanom, jól érzem magam itt.

De ehhez az is hozzátartozik, hogy a munkámat nem Pécsről szerzem, hanem interneten keresztül dolgozom többnyire budapesti megrendelésre, valamint iskolázott, fehér, középosztálybeli férfi vagyok. Ha mondjuk tizenhat éves iskolázatlan cigánylány lennék, lehet, másképp látnám Pécset és a régiót.

Súlyos gondokkal küzd ugyanis a város és környéke: szegénységgel, munkanélküliséggel. A különböző társadalmi rétegek között jelentős a hasadás. Pécs bányászváros volt, a rendszerváltás óta leépült és megszűnt a bányaipar. Ez nyilván létrehozott valamiféle vákuumot. Mivel a város rengeteg fiatalt, egyetemistát vonz, az oktatás lehetne az a terület, amely képes lenne fölpörgetni, lendületet adni a városnak, képes lehetne embereket hozni és megtartani itt.

Komoly problémát jelent az is, hogy – mint az országból – sokan mennek el innen is, és nem csak azért, mert ki szeretnék magukat próbálni, hanem, mert rákényszerülnek. Sok konkrét példát tudnék felsorolni. A múltkor egy fiatal srác vitt autóval Bécsbe, ott hagyta a munkáját, építész volt. Most hetente kijár Bécsbe, egy InterSparban kocsikat tol vissza a helyükre. Biztosabban és nyugodtabban megél, mint Magyarországon építészként. A családjával több időt tud tölteni, sokkal egyenletesebb, kézben tarthatóbb az élete, amióta ingázik, és Bécsben bevásárlókocsikat tologat.

Olyan világban élünk, ahol más emberekkel együtt létezünk, ahol léteznek közös ügyek és problémák. Ha ezeknek hátat fordítunk, áldásunkat adjuk arra, hogy ezek a problémák továbbra is fennálljanak.

Éppen ezért nem mindegy nekem, valaki be tudja-e futni azt a pályát, ami benne van, amihez adott a tehetsége. Nem mindegy, hogy egy intézményrendszer milyen lehetőségeket kínál valakinek, hogy ugyanolyan utak nyílnak-e azok előtt, akik egy zsákutcás kis faluba, szegény családba születnek, mint azok előtt, akik jó körülmények közt találják magukat. Nem mindegy, hogy mit kezdünk a számunkra zavaró jelenségekkel, mit kezdünk a szegénységgel, a hajléktalansággal, a rasszizmussal, hogyan beszélünk ezekről. Egyáltalán nem mindegy, mi zajlik a magyar oktatásban, milyen utakat nyit a fiatalok előtt, milyen muníciót kap a felnövő generáció ahhoz, hogy észlelje és meg tudja beszélni a problémákat, hogy valamiféle kritikai gondolkodás képessége kialakuljon a fiatalokban. Nem mindegy, hogy akik kimennek az országból munkát vállalni, szerencsét próbálni, tanulni, milyen kapcsolatot tartanak az itt maradókkal, egyáltalán milyen kapcsolatot ápolnak az országgal.

Nekem nem mindegy, hogy jókedvű vagy rosszkedvű országban élünk, és mi történik a gyerekekkel. Vissza akarnak-e még jönni, akik elmentek. Nem mindegy, hogy mire költik a közös pénzünket. Nem mindegy, mert valószínűleg itt fogom leélni az egész életemet, és szeretném, ha a gyerekeim, a gyerekeim osztálytársai is boldogulnának.

Nem mindegy az sem, hogy a mai tizenévesekhez milyen információk jutnak el, milyen információkkal és cselekvési pályákkal rendelkezhetnek. Mert mindarról, ami az országban vagy Európában zajlik, nekünk kell döntenünk. Mindenekelőtt meg kell szereznünk a képességet, hogy véleményt tudjunk formálni, majd mérlegre tudjuk helyezni a különböző gondolatokat, és ha kell, ütköztetni azokat.

Neked mindegy, milyen pályák közül választhatsz? Hogy mi zajlik a külvárosokban? A különböző iskolákban különböző lehetőségek tárulnak a gyerekek elé. Jó az, hogy ha valakinek más a bőrszíne vagy épp nő, nehezebben érvényesülhet, nehezebben kaphat munkát, nehezebben futhat be bizonyos pályákat? Mindegy, mi történik azokkal, akiknek az utcán kell élniük? Hogy mit gondolunk róluk, hogyan bánunk velük, milyen segítséget tudunk nyújtani nekik? Mindegy, hogy mit kezdünk azokkal, akik bajban vannak, hogy milyen esélyei vannak azoknak, akik betegek, vagy akik nem egészségesen születnek?

A Ne szólj szám, nem fáj fejem meglehetősen közismert mondás, és sok igazság van benne. Bizonyos helyzetekben nehéz felvállalni a konfliktusokat. Nehéz vállalni a munkahelyünkön, a családtagjainkkal szemben, különböző társadalmi helyzetekben, akár az utcán. De a legtöbbször többet veszítünk, mint nyerünk, ha magunkban tartjuk a véleményünket, ha nem vállaljuk a konfliktust, mert később megbánjuk, hogy nem álltunk ki azért, amit gondolunk.

A szólásszabadság nem pusztán annyit jelent, hogy mindenki elmondhatja a véleményét, mindenki szabadon beszélhet, hanem az is fontos kérdés, milyen térbe jutnak be ezek a vélemények, milyen térben ütköznek egymással, mindenki hozzájut-e az alapvető információkhoz, rendelkezhet-e azzal a képességgel, hogy értelmezze és aztán esetleg ütköztetni legyen képes azokat. A szólás szabadsága voltaképpen a sajtó szabadságát is jelenti. Megírhat-e egy újságíró bármit, amire rátalál? Bárhová megírhatja-e, vagy léteznek a sajtónak olyan csatornái, amelyek megszűrik, esetleg elferdítik a tényeket és információkat? Ez is kulcskérdés a véleménynyilvánítás szabadsága tekintetében.