Keresztesi József ajánlja a rasszizmus témakörben - Szolláth Dávid: Strange fruit

“A színpad fokozatosan elsötétül, a pincérek abbahagyják a jövés-menést. A közönség is elcsendesedik. Néhány háttal ülő ember odafordul a színpad felé. Az egyikük, egy kövér, szűkzakós férfi, nyakában hatalmas asztalkendővel, fogpiszkálót táncoltat a szájában. Csak a nézőtéri asztalok halvány, zöldessárga fényei szivárognak itt-ott a pliszírozott, aranyrojtos burák alól. Aztán felkapcsolnak egy spotlámpát.”

Beregi hatásszünetet tart. Damó apjától hallotta még régen a sztorit, abból kanyarít valamit. “A reflektor aurát vetít a nikkel mikrofon mögött lesütött szemmel álló énekesnő köré. Amíg sötét volt, eltűntek a háttérből a zenészek, csak egy oldalára fordult bőgő, meg a zongora lakkja csillog. Cigaretta  parázslik fel a fénykörön kívül, ebből látszik, hogy a zongorista mégis a helyén van. Leüti az első akkordokat. A Strange Fruit intrója. Sztenderd záródarab, rituálé, amit nem követhetett visszataps-szám.”


Beregi hirtelen stílust vált, és mint valami levitézlett lemezlovas egy éjféli jazz-műsorból, whiskybe áztatott hangon kezdi reszelni: “Hölgyeim és Uraim, maga a megtestesült Jazz áll Önök előtt, egyszerű blúzban, egy szál mikrofonnal. A színpadon Amerika Hangja… az isteni Billie Holiday!” Abbahagyja a konferálást és rezignáltan folytatja. “Ekkor már nem fiatal. Az ő évei különben is duplán számítanak. Edith Piaf életútja az övéhez képest fáklyásmenet. Táskás szem, italtól, drogtól püffedt arc. A sötétvörös rúzs harsány, de akkoriban erősebben sminkelték az előadókat. Nem sok maradt benne a hajdani vonzerőből. Nincs a hajában a korábban elmaradhatatlan, hatalmas fehér gardénia sem. Pedig van egy fotó kétéves korából, már akkor is viselte.”


Beregi rágyújt, tölt a borból. “Az előadás tragikus, megrázó, de túljátszott, taszító is. Mintha egy dülöngélő kocsmai részeg köpködné le tehetetlenül a közömbös sorsot. Itt nincs szemjáték, nincsenek kacér oldalpillantások. A szám végén kialudt a spotlámpa. Amikor felkapcsolták a fényeket megint, Billie eltűnt a színpadról, az elképedt közönség meg nem tudta, szabad-e egyáltalán tapsolnia.”

Azt én is hallottam még szegény Damótól, hogy amikor apja kiszédelgett New Yorkba ötvenhatban, az volt az első dolga, hogy megtudja, hol énekel Billie Holiday. Azt beszélték, legújabb heroin-ügye miatt a bíróság eltiltotta a fellépéstől. Taknyos, esős novemberi napok voltak. Honvédségi bakancsban és ballonkabátban ácsorgott az 52. utcai lokálok kapualjaiban, hátha megtud valamit. Bőröndöket hurcolt tíz centekért, taxit fogott tollboás lédiknek, szedte a csikket a vörös kárpitról. Plakátot ragasztott, bámulta a nőket, a nagy kocsikat, mozikba surrant be, lettek kapcsolatai.


Egy-két hét után egy öreg, fekete, fogatlan bendzsós, akinek alig értette a szavát, megszánta és befogadta büdös konyhájába. Elképesztő neve volt: Archibald Moses Lincoln “Bebop” Johnson, de csak Archie-nak hívta mindenki. Fő tevékenységként minden kedden és csütörtökön meglátogatta az 1954 tavaszán zaciba vágott legendás lemezgyűjteményét, regisztrálta, hogy mennyi fogyott belőle, és ha volt pénze, egyet-kettőt visszavásárolt. Nekiadta a szájharmonikáját Damó apjának, mert nem tudott már játszani rajta, amióta elfogytak a fogai. A muzeális herflit végül Damó hagyta el, amikor 1995-ben a Hobo Blues Band előtt léptünk fel a kőbányai művházban csaprészegen. A She Moves Me-t fújta rajta utoljára, nagy buzgalommal, Muddy Waterstől. Archie értékelte volna, gondolom.

Archie konyhájában körülbelül ezer negyedkilós paradicsomos babkonzerv volt felhalmozva. Valami templomi segélyből csípte meg egyszer az öreg, aki állítólag bronxi kántorként kezdte a pályafutását hajdanán, még a ragtime-világban. Ezeket ették, és ezekre terítették le este Damó faterjának a lomtalanításból szerzett, gyanús matracot. Ha forgolódott, kidőlt néhány “tincan” a feneke alól. A feje fölött meg Archie vitorlaméretű száradó gatyái lógtak. Végül Archie hallott valamit az utcán és elküldte Damó apját Greenwich Village-be, hogy keresse meg Eddie Condon kocsmáját a nyugati Harmadik utcában, “there they’ll show you the Lady, you’ll see.”
A történet általam ismert változatában nem igazi közönség előtt lépett fel “Lady Day”. Valóban el volt tiltva a fellépéstől akkor is, hiszen egész pályáján rendőrök kísérték, és utoljára még a halálos ágyán is letartóztatták. Állítólag hetven cent maradt utána a számláján. De ez már egy három évvel későbbi történet. Ebben az ötvenhat végi esetben úgy játszották ki a rendőrséget, hogy Eddie Condon, (szintén bendzsós és jazz-gitáros, innen ismerhette Archie), hajnali három körül elöl bezárt, de hátul kinyitott. Azaz amikor kitaszigálta az utolsó alvó részeget is a kocsmájából és lehúzta az utcai vasredőnyt, a hátsó bejáraton beengedte az ott várakozó zenészeket és elkezdődött a második műszak. Sokszor délelőtt tízig, tizenegyig játszottak egymásnak Billie barátai és tisztelői, profik és amatőrök egyaránt. Eddie vállalta a kockázatot, még egy öltözőt is kialakított Billie-nek és büszke volt, hogy nála húzza meg magát, “amíg a kopókat nem füttyentik vissza a fehér gazdáik”, ahogy mondta, noha ő is fehér volt.



Damó apját is beengedték. Archie nevének említése fejcsóválást váltott ki, de azért hatott. Itt találkozott az idegösszeroppanásból épp felépült, kissé reszketeg Lester Younggal, Billie talán leghűségesebb zenészével, és a fiatal Gerry Mulligannel, akiről akkor még nem lehetett tudni, hogy talán Lester Youngnál is nagyobb szaxofonos lesz belőle.


A zongoránál egy francia diák ült, valamilyen Michel, akinek Françoise nevű, újságíró barátnője fordított. És persze itt találkozott a világhírű, de illegalitásba szorult dívával is Damó faterja. Billie már évekkel azelőtt zsúfolásig megtöltötte sikoltozó rajongókkal a Carnegie Hallt, most meg hat-nyolc embernek énekelt. A zenészek hallottak a magyar forradalomról, hiszen akkoriban az amerikai sajtó legfőbb témája a Szovjetunió volt, befogadták maguk közé a menekültet.
Damó apja egyszer bekopogott Billie Holiday öltözőjébe. Sután, törve az angolt, bevallotta, hogy miatta jött New Yorkba, és hogy neki otthon tényleg ő volt Amerika Hangja. Billie, aki épp Mistert, a kutyáját vakargatta, felnézett, és azt mondta mosolyogva, hogy “Oh dear! How crazy you are.”


Aztán ez sem tartott sokáig., A “második műszakok” megszűntek, talán szimatot kaptak a zsaruk. Billie Holiday pedig visszatért még néhány évre a nagy színpadokra.
Beregi egyfolytában töltöget a borból, és közben keresztben-hosszában elemzi a Strange Fruitot. Előad. Felmondja a teljes Black Historyt, a Ku-Klux-Klánt, a polgárjogi mozgalmat, össze-vissza fecseg. Egyszer tudna valamit egyszerűen elmondani. Végre rátér arra az 1930-as, indianai lincselésről készült fotóra, amely a dalszöveget ihlette.



A fotón két fiatal srác péppé vert holtteste himbálózik a fán. Ők ketten a Strange Fruit, a furcsa gyümölcs. Tőlük véresek a levelek, a gyökerek a dalban. A fotó főszereplője Beregi szerint mégsem ők, hanem az objektívbe néző fehér, kefebajszos férfi, ő képviseli a déli eleganciát, a “gallant south”-ot, a tropikálöltönyös, panamakalapos urakat, az ő gesztusától lesz a kép performatív. Agyamra tud menni, amikor iszik. Azt mondja a kefebajszos kézmozdulata, hogy minden “büdös geci nigger így jár, aki hozzányúl egy fehér nőhöz”. Újabb és újabb ötletekkel áll elő. Meggyőződése, hogy Sartre Tisztességtudó utcalánya is erről szól, ott is fehér nő ellen elkövetett erőszakkal vádolják a névtelen négert, azért akarja a fél város felkoncolni. Tanulságképpen idézi a faji háború témakörben nemrég elhangzott mondatot: “El kell jutni oda, hogy egy gépkarabélynak az elsütő billentyűjét valaki meg tudja húzni, ha más bőrszint lát.”
Zavartan elhallgat, részeg. Bambán forgatja a decis borospoharat. Kékfrankos rosé. Halkabban folytatja. “Billie is félt, hogy baja lesz belőle, ha ezt énekli. Mégis énekelte, a szélhámos apja emlékére, aki azért halt meg, mert feketeként nem kapott orvosi ellátást.”
Tudom, mivel zökkenthetem ki. Van itt egy kényes pont. Hűvösen közlöm vele, hogy akármit is mond, Nina Simone Strange Fruit-feldolgozása akkor is jobb. Szánakozó pillantást vet rám, mint egy idiótára, menthetetlen tévelygőre, hogy már megint ezzel jövök. “Az összes Billie Holiday köpönyegéből bújt elő. Simone, Sinatra, az összes.”

Megjelent a Literán.