Keresztesi József a szólásszabadságról - Egy nyílt levél története

Ma Magyarországon szólásszabadság van. A véleményét bárki szabadon elmondhatja. A kérdés inkább az, hogy milyen csatornákon és kikhez jut el ez a vélemény, vagyis hogy létrejön-e az a helyzet, ahol lehetőség nyílik a valódi vitákra.

Hiszen a szólásszabadsághoz szorosan kapcsolódik az információ szabad áramlása is, és mindenekelőtt a sajtó szabadsága, vagyis hogy a sajtó beszámolhasson a közösséget érintő fontos eseményekről – és persze az, hogy legyen is bátorsága beszámolni róluk. Hogy ne hallgasson csupán azért, mert valamilyen okból úgy látja jobbnak.

Ami azt illeti, én most az öncenzúra kérdéséről szeretnék beszélni. Arról a helyzetről tehát, amikor igenis van véleményem, ám jobbnak látom, ha azt valamilyen okból megtartom magamnak.

Egy réges-régi történetet szeretnék elmesélni, sokan ismerhetik. Nem is nagyon színezném, csak megpróbálom összeszedni a legfontosabb tudnivalókat. A történet nem nálunk játszódik, és nem most, hanem az Egyesült Államokban, épp ötven évvel ezelőtt. De azt hiszem, hogy a tanulságait alkalmazni tudjuk a saját életünkre is.

Johnny Cash, a countrysztár 1964-ben fizetett hirdetés formájában egy teljes oldalt kitevő felhívást tesz közzé a híres zenei magazin, a Billboard lapjain. Kemény hangú üzenetet intéz az amerikai lemezlovasokhoz – voltaképpen az orrukra koppint, amiért a rádióadók félnek lejátszani az egyik új dalát, az Ira Hayes balladája című számot. Állítólag azért nem tűzik műsorra, merthogy a közönség nem hallgatná szívesen a levitézlett hős, egy iszákos indián történetét. Ám Cash szerint ez csupán ócska kifogás. „Lemezlovasok, állomásigazgatók, tulajdonosok – szegezi nekik a kérdést –, hát nincs semmi vér a pucátokban?”

Ahhoz, hogy megértsük, hogy pontosan miről is van szó, tudnunk kell, hogy kiről szól ez a dal. Igyekszem röviden összefoglalni az előzményeket. Ira Hayes, a pima törzsből származó fiú egy arizonai indián rezervátumban született, szegény, nyolcgyerekes földművelő családba. A törzsbéliek sokat küszködtek az ültetvényekkel, mert a vízhasználati jogokat a fehér farmerek kisajátították, és elterelték az öntözésre használt vizeket. Ira a második világháború kitörése után önkéntesnek jelentkezett, és tengerészgyalogosként a csendes-óceáni hadszíntérre vezényelték.

1945 februárjának közepétől egy bő hónapon keresztül zajlott a háború egyik legvéresebb csatája az amerikai és a japán hadsereg között a stratégiai fontosságú Ivo Dzsima szigetéért. A gyors amerikai partraszállást követően a vereségre ítélt japán egységek, melyek egy tizennyolc kilométeres föld alatti bunkerrendszerbe vették be magukat, a végsőkig ellenálltak. Harminchat napig folyt az elkeseredett küzdelem, melynek a végén a huszonkétezer fős japán sereg szinte teljesen megsemmisült. Az amerikaiak vesztesége hatezernyolcszáz fő volt.

Az ütközet megkezdése után pár nappal, február 23-án készült Joe Rosenthal világhírű felvétele, amelyen hat katona felállítja az amerikai zászlót a sziget legmagasabb pontján, a Szuribacsi-hegyen. Ez a szimbolikus jelentőségű fotó bejárta a világot, és később ez szolgált modellül az amerikai tengerészgyalogosok emlékművének is. A képen látható hat férfi körül végül hárman élték túl a csatát. Őket aztán nemzeti hősként utaztatták körbe Amerikán egy kormányzati kampány keretében, amely hadikölcsön-kötvények vásárlására buzdította az embereket.

Az ünnepelt katonák egyike Ira Hayes volt. Sosem tekintette hősnek magát, és nehezen viselte a rá irányuló figyelmet. Azt kívánta, bár sose készült volna el az a fénykép, és gyötörte a bűntudat, hogy őt ünneplik a számtalan elesett bajtársa helyett: „Hogyan is érezhetném hősnek magam, amikor a szakaszomban negyvenöt emberből csak öten tértek vissza élve?” Amikor a Fehér Házban megtartott ünnepség után, ahol Eisenhower elnök hősként emlegette, egy riporter föltette a kérdést, hogy tetszik neki a pompa és a felhajtás, Ira Hayes annyit felelt: sehogy.

Alkoholistaként tért vissza a rezervátumba, ahol elszegényedve és lecsúszva végezte. Tíz esztendővel az Ivo Dzsima-i csata után, nem sokkal a harminckettedik születésnapját követően holtan találtak rá egy elhagyott vályogkunyhó mögött, egy öntözőcsatornában, amelynek az alján néhány centi víz volt csupán. A hatósági vizsgálat a halál okaként kimerültséget és alkoholmérgezést állapított meg.

1962-ben születik meg az Ira Hayes balladája című dal, egy folkénekes, Peter LaFarge szerzeménye. Egyszerű, szikár mondatokban meséli el a fiatal indián történetét, és ezt a híressé vált, keserű refrénnel tagolja: Gúnyold csak, nem felel/ A piás Ira Hayes / Sem a whiskyben úszó indián / Sem a haditengerész

A dal először magáról a pima törzsről beszél, amely az öntözővíz híján szenved és éhezik a rezervátumban. Utána elmondja az ismert történetet, elmeséli, hogy a zászlót kitűző katonák között ott volt az indián Ira Hayes is, mesél a hazatérésről, az ünneplésről és a szomorú végről. Végül pedig egy nagyon ravasz versszakkal zárul, amely egymásra vetíti a szomjúság két fogalmát: oké, nevezd csak iszákosnak Ira Hayes-t – de a földje ugyanolyan száraz és szikkadt, és a csatornában, ahol Ira a halálát lelte, még mindig ott fekszik szomjasan a szelleme.

Nem valami vigasztaló és nem valami megnyugtató zárlat, de épp ezáltal képes arra, hogy a hallgatóságban ébren tartsa felháborodást.

 

És most érünk vissza oda, ahol a történetet kezdtem. Két évvel később fölveszi a dalt maga Johnny Cash is, és ezt követően születik meg a híres nyílt levél a Billboard hasábjain. „Mellbevágó érzés megtapasztalni azt az erőt – írja Cash –, amely mindenkit megérint, aki körbejárja a második világháború zászlóállítóinak gigantikus szobrát, amely ama klasszikus Ivo Dzsima-i fényképnek az alapján készült. Öt tengerészgyalogos és egy tengerészeti szanitéc látható ott, abban a hatalmas bronzalakban megörökítve az arlingtoni nemzeti temetőben. Épp ugyanilyen borzongás járt át mostanában, amikor a Columbia Recordsnál fölvettem az Ira Hayes balladáját. Lemezlovasok, állomásigazgatók, tulajdonosok – hát nincs semmi vér a pucátokban? (...) Ez a dal nem egy ismeretlen hősről szól. Ira Hayes nevét felkapták és sárba tiporták országszerte minden kocsmában. Ez a dalszöveg, úgy veszem észre, visszavezet bennünket az igazsághoz...”

Cash arra kéri a lemezlovasokat, illetve a mögöttük álló menedzsereket, hogy üljenek le, és hallgassák meg még egyszer a dalt – mert hiszen itt nem az eladhatóság a kérdés, nem kereskedelmi célból teszi közzé ezt a méregdrága hirdetést. Itt és most egészen másról van szó: „Az Ira Hayes balladája igenis drasztikus gyógymód.” Ezek után elmeséli, hogy amikor a hónap folyamán vendégként fellépett a Newport Folk Fesztiválon, a húszperces programja során megdöbbentő tapasztalatban volt része: „Az Ira Hayes balladája minden egyéb dalomat elhomályosította. És mindannyian tudjuk, hogy a közönség (közel húszezer ember) nem country-rajongókból vagy hegylakókból állt. Intelligens keresztmetszetét adták az amerikai ifjúságnak – valamint a középkorúaknak is. Most pedig riadót fújok, egyetlenegyszer, és többé nem teszem. Miután mindezt elmondtam, nem foglalkozom többé vele, hogy játszani fogják-e a felvételt, vagy sem. Nem kérlek arra benneteket, hogy letoljátok az emberek torkán. De olyan amerikaiként, aki majdnem félvér cseroki-mohawk indián (és ki tudja, még mi minden?), szót kell emelnem,amikor azt látom, hogy annyi rádióállomás fél az Ira Hayes-től. Egyetlenegy kérdésem van: MIÉRT???”

*

Eddig a történet. A rádióállomások ettől fogva játszani kezdték Johnny Cash dalát. Vajon addig miért nem játszották? Úgy érezték, hogy szégyellni kell a bukott hőst, aki nagyon mélyről, alulról jött, és aztán hőshöz méltatlan módon végezte? Vagy úgy gondolták, hogy a rádióhallgatók fogják szégyellni magukat, hogy képtelennek bizonyultak segítő kezet nyújtani egy fiatal indiánnak, aki háborúba vonult értük? Hogy ez az egész történet nagyon-nagyon ciki, és itt bizony nem Ira Hayes-nek volna szégyellnivalója? Valami közelebbről meghatározhatatlan lelkifurdalástól féltették volna a hallgatóikat és önmagukat? És ennek a szorongásnak volna – ahogy Johnny Cash fogalmaz – a „drasztikus gyógymódja” az Ira Hayes balladája?

Ennek a történetnek a kapcsán gyakran eszembe jut, hogy ha létezne magyarországi megfelelője, milyen is volna. Hogy vajon miféle történet kapcsán és vajon milyen levél születne. Azt javaslom tehát, hogy próbáljunk meg kitalálni egy ehhez hasonló nyílt levelet – prózában, versben, felőlem akár képregényben is. Ehhez persze találni kell (vagy éppenséggel ki kell találni) egy magyar történetet is; egy olyan történetet, amelyet valamiért kellemetlennek találnak közreadni, de amelynek az elmesélése végső soron mindannyiunkat gazdagabbá tehet.