Keresztesi Jószef: Egy pofon mint olyan

Létezik az erőszaknak az a súlyosabb formája, amely a büntetőjog illetékességi területére esik. Súlyosan megverni, kirabolni, megerőszakolni valakit: ezek a tettek bűncselekmények, és – jó esetben – komoly következményekkel járnak. Vagy éppen többnyire nem járnak következményekkel: jellemzően ilyen a családon belüli erőszak, amely az esetek túlnyomó részében büntetlen marad.

Ehelyett ott a magyarázkodás az éjszakai ügyeleten, hogy az anyu vagy a gyerek megbotlott a lépcsőn, és beütötte az arcát, sajnos pont a szeme alatt, meg sajnos az orrát is. Vagy ennyi sincs, csak a sűrű csönd, és a két nap mosolyszünet. Hogy aztán minden menjen tovább a maga medrében, és mindenki tudja, hogy hol a helye.

Természetesen okosan tesszük, ha igyekszünk megérteni, hogy miképpen jöhetnek létre olyan körülmények, amelyek bárkit is efféle tettek elkövetésére ösztönöznek. Számos társadalomtudomány foglalkozik is ennek a megértésével a kriminalisztikától kezdve a pszichológián át a szociológiáig. Ám én most nem ezekről az erőszakos bűncselekményekről szeretnék beszélni (és nem is az erőszaknak arról a formájáról, amely állami monopólium volna, és amelyet az állam a rendőrségen és a hadseregen keresztül gyakorol, hogy érvényt szerezzen a törvénynek).

Úgy gondolom, hogy a Nekem nem mindegy program keretében hétköznapi, rutinszerűen ismétlődő erőszakról kellene beszélnünk, méghozzá a rutinszerű erőszak lehető leghétköznapibb formáiról. Az apró sallerekről és tockosokról. A pofonról mint olyanról. Vagy akár a verbális erőszakról: a beszólásokról, a rádudálásról, egymás fejének a leüvöltéséről. Mindarról, amit polgártársaink többsége megengedhetőnek tart, elnézhető botlásnak. Esetleg sajnálatos túlzásnak. Idegbe jött kicsit, és sajnos eljárt a keze. Elvetette a sulykot.
A zebegényi üdülő szobájában, este tízkor háromszor pofon vágtam a feleségemet. Nem voltak erős ütések, de a harmadik az orrát találta.

Ez az idézet az egyik kedvenc regényemből, a Csirkejátékból származik. De jó, mondjuk, ne találja el Till – Angyal Attila, a regény hőse – Carletter Orsolya orrát. És ne vágja pofon háromszor, csak egyszer. Nézzük ezt az egyetlenegy nem túlzottan erős pofont mint olyat. Ezt a könnyű kis csattanást. Mert úgy gondolom, hogy ebben is benne van már a többi: az éjszakai ügyelet, a véraláfutások. Próbáljuk egyetlen könnyű kis pofonból megérteni a két ember közti viszonyrendszert.

Fogjuk fel úgy, hogy az erőszak voltaképpen egy közlésforma – hogy aki a pofont adja, ennek révén közölni akar valamit. A célja egyértelmű: megsemmisíti a másik személy ellenállását, megtöri az akaratát, úgymond, a helyére rakja a másikat. Mondhatnánk azt is, hogy tárggyá fokozza le a másikat, de ez inkább az erőszak szélsőségesen brutális módozataira igaz. A hétköznapi erőszak nem a szemben álló fél fizikai alávetésén, hanem inkább az erőfölény demonstrálásán alapszik, és olyasféle viszonyt hoz létre, mint amilyen az idomár és az idomított állat között áll fenn. Aki veri a gyerekét, nem nevelni akarja, hanem idomítani. Aki a pofont adja a másiknak, azt akarja közölni: vigyázz, mert nálam van az ostor – én írom a játékszabályokat, én jelölöm ki a határokat. Mert te vagy a gyengébb, és én feletted állok.

Így hát ez az egyszerű, hétköznapi pofon egyszersmind az egyenrangúságon alapuló viszony felszámolása is. A hatalmi viszonyok rögzítése. És még csak pofon sem kell hozzá: megtapasztalhatjuk nap mint nap, hivatalban, utcán sétálva, buszon és villamoson. A fizikai erőszak nem megy ritkaságszámba, de a verbális erőszak úgyszólván megszokott jelenséggé vált.

A Nekem nem mindegy program második szakaszában az lenne a feladat, hogy olyan történeteket találjunk ki, amelyek középpontjában valamiféle erőszakos cselekedet áll; nem muszáj kőkemény fizikai erőszaknak lennie, lehet egy durva gesztus vagy akár szóbeli erőszak is. Ugyanakkor a történet lényege ne pusztán ez az erőszakos cselekmény legyen, hanem mind az áldozat, mind az agresszor figurája és nézőpontja kapjon azonos figyelmet benne. Olyan történeteket találjunk ki, ahol mind a két fél helyzete, indítékai, vagy akár tévképzetei feltárulnak.  
Ahogy az előző felhívásban is írtam: lehet pályaművet benyújtani bármilyen műfajban, prózában, versben, akár képregényben is.