Inspiráció a szólásszabadság témához

Március 31-ig tölthettek fel alkotást a szólásszabadság témában, íme néhány gondolatébresztő szöveg az író-mentorok ajánlásával. Hajrá, fogalmazd meg te is a véleményedet!

Rácz Zsuzsa ajánlata
"Erdős Virág az én másik hősöm. Nagyon tisztelem azért, amit és ahogyan ír. Ahogyan ő tud írni az elesettekről, akiknek a hangja ma nem hallatszik Magyarországon, a gyerekekről, a nőkről, a szegényekről, azért minden elismerésem az övé. A Na most akkor című versét kifejezetten szeretem, sokak szerint ez volt az év verse 2013-ban."

Erdős Virág: Na most akkor...

...mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, ki legeljen penneágyon rozmaringos mellfilét, ki pecázza kukából a halolajos kiflijét, kinek legyen friss levegőn tartózkodni ideje, kinek teljen karcinogén cuccokkal a tüdeje, ki rágja a Cafe Picard mascarponés pitéjét, ki mossa a Szentiványi nagyságosék bidéjét, kinek kelljen éjjel-nappal folyton-folyvást igyekezni, kit lehessen kapásból és szemtől szembe letegezni, ki ne jusson ötről hatra, kinek fussa futópadra, Pulára meg Balira, kit vegyenek palira, kinek legyen hobbija a népi magyar hagyomány, kinek jusson másfél bála angolpólya-adomány, kinek bocskor, rámás csizma, cifra mente, kacagány, kinek jusson, mér’ is jutna, szar se jusson, ha cigány, na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, ki rakja ki carrarai márvánnyal a klotyóját, kinek pakoltassák ki a pénztárnál a motyóját, ki zúzzon ki Rómába, hogy láthassa a piétát, ki nyomassa ezerrel a déligyümölcs-diétát, ki merengjen el egy régi, feudális szokáson, kit érjenek állítólag kisebb bolti lopáson, kinek legyen ad absurdum reklamálni mersze, ki merjen a jogaiért kiállni, na persze, kinek legyen dilije a kuszkusz meg a falafel, ki próbálja nem feladni, végül mégis adja fel, na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, ki költözzön proli szagtól fuldokolva Budára, ki költse egy komplett pesti panel árát dudára, ki ápolja klinikán az egészséges körmét, ki válasszon rövid utat, ki pedig a görbét, ki lásson a Hun West Travel-irodával világot, ki álmodjon zöld fű közé piros, fehér virágot, ki ültessen minden kerti törpe mellé tuját is, ki adja az ártatlant, de hogyha kell, a buját is, ki rendeljen ülőbútort magának a neten, kik lakjanak egyetlenegy félszobába’ heten, na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, ki utazzon még a világ végére is kocsival, ki tudjon le minden bajt egy odavetett bocsival, ki vegye a nyakába egy papucsér’ a plázát, kinek vigye el a bank a vakolatlan házát, kinek legyen párnája a hugyos-sáros aszfalt, ki foglaljon négy személyre, ablak mellé asztalt, kinek legyen jelszava a részvét és a szeretet, kinek kelljen beszerezni tüdőszűrőleletet, ki kerüljön révületbe Csaba testvér szent szavától, ki keljen ki magából egy utastársa testszagától, na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, ki járkáljon házastársi javallatra botoxra, kit vigyenek akarata ellenére detoxra, kinek kelljen másnap délig étlen-szomjan kibírni, kit lenne szép most azonnal puszta kézzel kinyírni, kinek hozzon Télapócska sárgarézzel teli zsákot, ki hordja ki lábon hol a tüdőgyuszit, hol a rákot, kinek legyen igénye a könyvre meg a mozira, ki próbáljon belógni egy kulturáltabb slozira, kinek kelljen nap mint nap a Vágóhídig bliccelni, kinek legyen – láthatólag – kedve most is viccelni, na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, kinek legyen névre szóló szekrénye a Gelázsban, ki aludjon álmában egy jó kis fűtött garázsban, ki nevezze komenista fertőnek a Dagályt, kinek sértsen már a puszta létezése szabályt, ki akarja hóban-fagyban kivárni a sorát, kinek kelljen tele szájjal dicsérni a borát, ki hurcolja fel-alá az interspáros batyuját, ki átkozza el a saját sose látott anyuját, ki feküdjön hol itt, hol ott, mint a kilőtt állat, ki rándítson haladtában szemlesütve vállat, na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, ki csinálja új kecóját trendire és takarosra, ki próbáljon mindenáron bejutni a fapadosra, ki locsoljon Francois Voyer konyakot a kivire, ki gondoljon tehetetlen haraggal a gyivire, ki tegye le egyik percről másikra a piát, ki próbálja kivenni a lelencből a fiát, ki lomizzon kisbiciklit, dinókat meg törpöket, ki ugassa le az undok, játszótéri kölköket, ki lássa a sajátját a más ölében csicsikálni, ki próbálja magát minden karácsonykor kicsinálni, na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, kinek legyen tiszta sor, hogy haladás vagy haza, kinek legyen úgy, hogy többé ne mehessen haza, kit várjon a boldogság kék tengerén egy bárka, kit viszont a vácrátóti köztemető árka, kinek jusson éppen elég hely az isten tenyerén, Budafokon, Budaligeten és Mátraterenyén, Békésbe’ és Hevesbe’, s ki menjen a levesbe.

Grecsó Krisztián ajánlata
Grecsó Krisztián Egy mondat című verse Illyés Gyula klasszikusának, az Egy mondat a zsarnokságról című, nagy hatású műnek az átirata.
Illyés verséről Németh G. Béla irodalomtörténész írja: „Annak a parancsuralomnak, amely igazi arcát és brutális valóját Magyarországon 1948-tól mutatta meg teljességében és mindenütt való jelenlétében, s amely 1953-ban enyhülni és részleges engedményeket adni látszott, vagy tán egyes személyeiben (mint Nagy Imre) valóban adni is kívánt, s amelyeket majd' év múltán, a rendszer igazi természetének jegyében, visszavett (az említett személyeket félretolva), senki sem jelenítette meg nálunk olyan elemi, olyan nyelvi s művészi erővel és lényegiséggel, mint Illyés Gyula.
Nagy versét, az Egy mondat a zsarnokságról címűt 1950-re vagy '51-re szokás datálni. Akár az egyik, akár a másik helyes, a valódi értőnek ez a politikai rendszer, ez a társadalom-, ez a világ- és emberfelfogás megmutatta félelmetes, brutális arcát. Társadalmat és egyedet, szellemet és lelket egyaránt állandó rettegésben tartó, folyamatosan elnyomorító kiiktathatatlan természetét.”

Grecsó Krisztián: Egy mondat

Eltékozolt nyugalmadért,
e fojtogató lázálomért  
vacogtál, hazám, mindig
minden ízben.

Nem a vonat kereke, hallod,
a szíved, mi erre kattog:
feloldódhatsz egy még-ben,
a zord lélek-hökkenésben.

Tányérban és pohárban,
mindegy miben,
miféle múltban,
miféle másban.

Figyelj kicsit, fiad vagyok,
félek, pedig okom nincsen,  
botor, bérelt a népem,
kolompja nehéz kincsem.  

Itt élek, látom a helyet.     
Hogy a nemzeti rácsot
a boldog tévelygés helyett
az égig növesztenéd.

Az alázat gödre belül,
s a tudat hulla benne,
„nem gyávaság ez”
súgja a régi barát,
ki az, ki „önmagával
verekedne?”

Ha zsarnokság van,
elég a térkép a tájra,
éhező cigánynak ring
közel, mint a gyümölcs a fán, a halála.

A sírig-szolga
szabadságát hordja
időről-időre vissza,
elé, alá, ha rászakad.

S örömében felsikolt,
ha mint a szög,
kiveri a kopasz drótot
tanyája körül a borosta.

Zsarnokunk belülről vezérel
bűnös ez, mint a többi nép,
csak nem emlékszünk, miben vétkeztünk
hol miért és miképp.

„Én is tenném, tudod,
csak családom van”,
kujtorog a rohadás, unod,  
pedig mindig mindenben ott van:

a kihúzott szóban,
a fröcskölő nyálban
az utcán oly halkan
– és oly ritkán hallható –

ne tovább!-ban

a csak vakkanó ne-ben,
a reszkető nyárban,
a téren oly unottan,
s oly hamar elhaló

akarásban,

abban a segítésben,
abban a kár-ban,
abban a fölösleges,
szavát hajnalig csorgató

maradásban;  

s mintha magától lenne,
végül
minden szent elterül;
zsarnokot, zsarnokot minékünk,
s a haza fény… aztán elszenderül.  

Keresztesi József ajánlata
"Ha irodalmi műveket, dalokat, színdarabot keresünk a szólásszabadság témakörében, elég bőséges a választék. Elsősorban és mindenekelőtt József Attila híres verse, a Levegőt jut eszembe."

József Attila: Levegőt!

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
  hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
  mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
  a sovány levelek.

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
  a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
  A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
  amerre mentem én.

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
  e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
  de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
  mig nyomorult vagyok.

Számon tarthatják, mit telefonoztam
  s mikor miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
  s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
  mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak
  - anyám ott született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
  mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
  s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
  Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
  aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
  és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
  Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
  mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
  ezek idegenek.

Felnőttem már. Szaporodik fogamban
  az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
  és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
  ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensőmből vezérel!
  Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
  nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
  szép, komoly fiadat!

1935. nov. 21.