Grecsó Krisztián magáról és a NNM-programról

A Viharsarok legpompásabb városa Szeged, nagyszerű adottságokkal, elképesztő jó aurával, óriási tradícióval, szinte minden utcáját megírták, a legkülönfélébb korokban írók, művészek rajongtak érte. Ha szereted ezt a várost, engedi, hogy szeresd.

Ellenben óriási gond, hogy nincsenek munkahelyek, az egész régióban kong az élet, fiataloknak el kell menniük, üresek az utcák, csak az idősek maradnak. A város is nehezen mozdul, hiába van sok egyetem, nem tudnak a fiatalok ott maradni, nem látnak perspektívát. Hiába ért le az autópálya, nem ért le vele együtt a jövő. Hátha le fog, hátha Szeged mégis csak elindul, s egy olyan város lesz, amilyen adottságai vannak, és tud vele élni, merthogy nagyon jó hely.

De nem mindegy, mi történik itt. Mondok egy példát. Még a tanítóképzőbe jártam Békéscsabán, amikor minden vizsgán megfogadtatták egy fiúval, hogy nem fog tanítani. Minden vizsgán átengedték kegyelemből, de minden alkalommal elmondták, hogy könyörögnek, ne tanítson, és ő meg minden alkalommal megígérte. Ez a srác aztán megette a gyerekek buktáját gyakorlaton. Amikor megkérdeztem, miért tette, azt válaszolta, éhes volt, mit tehetett volna. Azóta tanít, az ő kezében van a jövő. Egy vidéki középvárosban tanító lett. Azóta mindig arra gondolok, ha azt hallom, hogy államelnökök lopják a szakdolgozatukat, hogy nekem nem mindegy, hogy van-e becsület, valaki fel meri-e vállalni a véleményét, mer-e szólni, dönteni végre. Mert az megalkuvás, ha azt mondjuk a diáknak, hogy ne taníts. Ha megkapta a diplomát, el fogja hinni, hogy tanító. Nagyon remélem, hogy azóta felnőtt a feladathoz, és legalább nagy károkat nem okoz. Mert egyáltalán nem mindegy, hogy kinek a kezében van a jövő.

Nekem nem mindegy, hogy milyen országban élek, hogy az az ország törődik-e velem, és hogy én törődöm-e vele. Nem mindegy, hogy milyen haza ez. A polgártársaimnak van-e véleménye, ki merik-e mondani, szeretik-e vagy legalább elviselik-e egymást. Adóznak-e ebben az országban, vagy sem, és ha adóznak, az adót mire költik.

Nem mindegy, hogy ha valaki beteg, van-e esélye meggyógyulni, ha tehetséges, van-e esélye használni a tehetségét. Nem mindegy, hogy Európárhoz tartozunk-e, vagy nem, hogy ez egy európai ország-e, lehet-e itt élni, hogy szeretjük-e magunkat, gondoskodunk-e magunkról.

Nem mindegy, hogy kimondhatom-e a véleményem vagy nem, van-e munkám vagy nincs, van-e munkája a szomszédomnak vagy nincs. Nem mindegy, hogy a kamaszok mernek-e álmodni, vagy csak a londoni pizzakihordásig merik megálmodni a jövőjüket. Nem mindegy, hogy itthon maradnak-e, itt akarnak-e jövőt, hogy ez egy trendi, szerethető ország-e , jó-e benne magyarnak lenni vagy nem. Mert felelősséggel tartozom ezért a hazáért, szeretem ezt az országot, kötődöm hozzá, és gondolkodom, van véleményem, tanulni akarok történelemből, mert láttam, hogy mi történt az elmúlt században, és nem akarom, hogy hasonló dolgok történjenek.
Azt akarom, hogy ez egy felvilágosult, szerethető ország legyen. De látom, hogy hárommillióan nagyon szegények ebben az országban, sokan éheznek, látom, mennyi esélye van egy roma fiatalnak elindulni Borsodból.

Hiszek benne, hogy van közöm hozzá, és ha van, akkor muszáj, hogy dolgozzak érte, ne hallgassak, ne ijedjek meg, ne higgyem el, hogy jobb hallgatni. Mert ha nekünk vagy nekem mindegy, akkor mindenkinek mindegy, akkor elengedtük, odadobtuk, lemondtunk róla. Akkor elveszik. És nem akarom, hogy elvesszen.

Neked mindegy, hogy milyen iskolában és mit tanítanak neked, és amit tanítanak, van-e köze a valósághoz, tudod-e azt a tudást használni, adnak-e a szavadra, lehet-e ötleted, és ha van, és elmondod, azért büntetés jár-e vagy jutalom? Hogy lehetsz-e tehetséges, kreatív, eszedbe juthat-e valami?

Mindegy, hogy majd az adóforintjaidból stadion épül vagy kórház? Mindegy, hogy a hazát szeretni mit jelent, felelősséget jelent-e, hagyományt, kötődést, vagy csak politikai lózung? Mindegy, hogy ezt a nagyszerű kultúrát, hagyományt a népzenétől a kortárs művészetekig hogyan becsülik meg, mit gondolnak róla, mit kezdenek vele, mire használják? Ha a szabadon gondolkodókat, művészeket, európai elméket nem hagyják levegőhöz jutni, neked jut levegő?

A Ne szólj, szám, nem fáj fejem azok közé a magyar népi bölcsességek közé tartozik, amiket nagyon nem szeretek, mert a belenyugvó, kikerülő, problémakerülő, meghunyászkodó magatartást fogadtatja el jónak. Amikor azt gondoljuk, ha valaki fel meri vállalni a véleményét, az balhés ember, rosszat akar, lázít, egy működő, szerethető vagy legalábbis megszokott dolgot akar valamilyen módon tönkretenni. Az ilyen emberek magyar faluhelyen a falu bolondjai, városban pedig a kirekesztett balhés emberek. Pedig a Ne szólj szám, nem fáj fejem tanításának köszönhető, hogy velünk mindent meg lehet csinálni, nincs civil kontroll, és szó nélkül tűrjük, hogy méltánytalanul és megalázóan igaztalan rendszer működik, amelyben ilyen sok a szegény. A Ne szólj szám, nem fáj fejem valahonnan a földesúri világból jön, az elnyomottak bölcsessége, szomorú magyar tapasztalatokon alapszik. Mostanra azonban üres mondattá lett. Ezek a tapasztalatok már nem lehetnek a mi tapasztalataink. Hinnünk kell abban, hogy ha el merjük mondani a véleményünket, azt nem azért tesszük, mert valamit tönkre akarunk tenni, hanem mert ahogy működik az ország vagy bármi, az nekünk nem tetszik, és van erről gondolatunk, szavunk, és hiszünk benne, hogy lehet jobban, másképp, lehet úgy, ahogy Európában csinálják.

Ha tengelyesen-tükrösen gondolkodsz, és azt mondod, Ne szólj szám, nem fáj fejem, a túloldalon az áll, hogy beszélj, szólalj meg, ha vagy! Ha megszólalsz, vagy, aki megszólal, van, aki megszólal, létezik! Igenis kell, hogy legyen véleményünk, igenis fel kell vállalnunk azt. Az, aki ki meri mondani a véleményét, hiszi, hogy jobbá tudja tenni a világot!