Grecsó Krisztián az erőszakról

Nőt nem bántunk, meg férfit sem bántunk, gyereket sem bántunk. A család nem az a terep, ahol bántunk bárkit is. Nőt nem, férfit nem, gyereket nem. A bántás családon belül nem csak azt jelenti, hogy ütsz, hanem azt is, hogy nem úgy szólsz, vagy épp úgy szólsz.

A család a legérzékenyebb terep, ott kell a legjobban vigyázni. Onnan jön a legtöbb szeretet mellett a legtöbb
sérülés is. A család egy fura burok, egyetlen dolog biztos benne, hogy nincs olyan helyzet, türelmetlenség, nincs olyan válasz, amire a viszontválasz bármilyen bántás lehetne. Egy rendes férfi nem bántja a nőt, egy rendes nő nem bántja a férfit, és nincs olyan szülő, aki bánthatna gyereket.

Nincs olyan bármelyik keleti kultúrában sem, hogy egérszart lehetne etetni egy gyerekkel. Gyerek nem ehet egérszart, bárhogy dönt erről egy magyar bíróság. Nincs olyan, hogy nem kap ebédet, ha tehetjük, adunk neki, nincs olyan, hogy gondozatlanul megy iskolába, mert megalázzák, kikészítik, terrorizálni fogják. Mert ez történhet, ha elhagyják, elhanyagolják.

A fizikai és lelki erőszak általában a türelmetlenségből jön, a rengeteg haragból, gyűlöletből, abból, hogy nem tudunk egymásnak megbocsátani. Márpedig türelmetlenséget, idegességet se gyereken, se férjen, se feleségen nem lehet levezetni. Mindenféleképpen muszáj megkülönböztetni a tisztességes szigort, a rendet és a fegyelmet az erőszaktól. Néha az erőszak, például a családon belüli erőszak fegyelemnek, rendnek álcázza magát. Sokszor a szülő, legtöbbször az édesapa abban a hitben cselekszik, azzal menti fel magát, hogy a rend felől közelít, csak válaszreakciót ad.


Természetes, hogy a gyereknek, bármely családtagnak akkor jó egy családban, ha ott biztonságban érzi magát, ha működőképes családmodellben élnek, de éles határ van: az erőszak és a normális biztonság között soha nincsen átjárás. Soha nincsenek megalkuvási lehetőségek, hogy az még belefér, de ez már nem. Éles határ választja el az egyiket a másiktól. Nincs olyan, hogy csak meglegyintem, hogy ugyan már, csak picit üvöltöttem, egyszerűen akarni és tudni kell észrevenni, hol kell megállni. Ekkor véd bennünket ez a gyönyörű dolog, amit családnak nevezünk.

A családi tűzhely melege és a nyugalom, amit egy család adhat, azért is végtelenül fontos, mert ahogy kikerülünk onnan, hasonló helyzetekben találjuk magunkat. És míg olyan népi mondás van, hogy a „pénz számolva, asszony verve jó” (amit vagy végleg el kellene felejtenünk, vagy örökre kiiktatni a köztudatból), olyan mondás, hogy az osztálytárs verve jó, a barátomat benne lehet hagyni a slamasztikában, vagy megalázhatjuk egymást, nincsen, pedig ez is a közösségek sajátja. Aki ezt látja otthon, ezt fogja tükrözni az iskolában. Ezt fogja tükrözni, ha a másik nem úgy öltözik, nem úgy beszél, ha nem értjük, hova tartozik.

A közösségekben a másik hovatartozása, identitása miatt eső erőszak nagyjából ugyanúgy működik, mint a családban. Történhet felnőtt és gyerek között, gyerekközösségekben egymás között, előfordulhat egy osztályban, ha valaki gyöngébb, nem tudja tartani a tempót, és akkor, ha valaki úgy érkezik a közösségbe, hogy az otthonról hozott feszültséget ott vezeti le.

Évekig éltem egy diákotthonban, minden reggel arra ébredtem, hogy a nagy piros kukába bele van téve egy hatéves kisgyerek fejjel lefelé. Olyan nagy volt a kuka, hogy bármennyire rúgkapált, nem tudott kijönni belőle, és fel sem tudta borítani a kukát. Nagyon helyes gyerek volt, egy tanyáról került oda. Azzal indultak a reggeleim középiskolásan, hogy kivettem a kukából, és próbáltam olyan állapotba hozni, hogy a mosdóig viszonylag méltósággal el tudjon jutni. Mindig megkérdeztem a nyolcadikos nagyfiútól, miért csinálja ezt. Azt mondta, amikor ő volt hatéves, ennek a fiúnak a bátyja minden reggel betette a kukába. Kérdeztem, szerinte helyénvaló válasz-e ez,
és ha neki lesz egy öccse, azzal mi lesz, milyen láncolatba kerülnek majd bele. Próbáltam meggyőzni, nem az erőszak nyelvén beszélni hozzá, próbáltam a tudatáig eljuttatni, hogy vajon az ő szenvedésének a kivetítése jó válasz-e. Voltak reggelek, amikor sikerült, és volt olyan is, amikor a kisgyerek az ágyból rögtön a mosdóba mehetett.

A család azért nagyon kiszolgáltatott terep, mert aki sérül, aki áldozattá válik, nem szolgáltathatja ki azt, aki ezt tette vele, ugyanis abban a pillanatban árulóvá, a család kiszolgáltatójává válik. Mindig azt veti meg a közvélemény, a falu, a kerület, a lépcsőház közvéleménye, aki elárulta, kiadta azt, aki az erőszakot elkövette, és sohasem azt, aki tette. Ez valami félreértelmezett és egészen rosszul belsővé tett betyárbecsület, talán a diáköntudatból jön, de az is lehet, hogy a rettegésből, lehet, hogy szeretünk arra gondolni, hogy az áldozat tehet arról, hogy bántották, mert nekünk akkor könnyebb, ha azt gondoljuk, mi nem leszünk áldozatok, mert nem tettünk azért, hogy áldozatok legyünk. Nem, az áldozat a legtöbbször nem tehet arról, hogy áldozattá válik. Nem szégyen segítséget kérni, és bűn
megalázni azt, aki segítséget kér. Mert nem áruló, nem valaki ellen teszi, hanem valami védelmében, ezt soha ne feledjük el.