Grecsó Krisztián a szólásszabadságról - Szabad-e

Ilyen a szabadság. Terhes, nehéz, unalmas. Tájékozódás kell hozzá, szabad szó. És dönteni kell mindig, ilyen is a szabadság. 

Személyes és életreszóló döntések jönnek egymás után, útkereszteződések, tévutak, zsákutcák, lehetőségek és állások. Pártok és eszmék. És otthon, az utcában, apánktól meg a plébánostól, anyáktól meg a párttitkártól megtanuljuk, hogyan kell dönteni. Ez a szabadság, hogy tudunk róla, hogy dönthetünk. Az már habitus kérdése, hogy leltározunk-e, mi szól mellette, ellene, vagy csak érzésből csináljuk. Nézzük a Híradót, mert elvileg érdemes nézni, és eldöntjük, szimpatikus az ürge vagy nem. Aztán azt is megtanuljuk, hogy a döntést néha meg kell indokolni. Fel kell címkézni az okokat, mert a becsület és a látszat úgy kívánja. Illik. Noha tudjuk, a választásaink mindig rólunk szólnak, arról, hogy mi, egyenként mit gondolunk. Hol a helyünk ebben a szabad hazában. És ha a haza tényleg szabad, és szabadon is beszél, akkor neki hol a helye bennünk.

Jóapámban azt becsültem nagyon, hogy legalább nem magyarázta meg a rossz döntéseit utólag. A legfájdalmasabbat sem, amikor a ti korotokban (akkor úgy mondták, „ipari tanuló”, ma szakmunkásnak nevezik), szóval középiskolás korában meglátott egyszer egy hirdetményt, az állt rajta, „fiatalok, gyertek jogásznak!”. Apám megállt a papíros előtt, a lehetséges másik életére gondolt, arra, hogy milyen könnyen tanul, és hogy csak azért javasolták szakmunkásba, mert az apja nem volt hajlandó orosz tanítani a falu iskolájában. És mert nagyszájjal, dacból belemondta a tanító arcába, hogy pap lesz, pedig nem lett, és nem is tudott volna az lenni, de a keresztet vitte, a papság keresztjét. Aztán marós „iparitanulóként” meglátta ezt a plakátot. Ami egyenesbe hozta volna, korrigálta volna az életét. Megijedt, pergődob lett a szíve, hogy ilyen van. Dönthet. Szabadsága van rá. Ez a plakát volt a jövője. És apám választott. Szépen csöndben elsomfordált előle, hogy aztán minden bódult estén elismételje egyszer, amikor kinézett az üres viharsarki határra, hogy azzal a néhány lépéssel ott nem csak elrontotta az életét, de most már hibáztatni sem tud senkit. 

Ma már nektek talán nehéz megérteni, mit jelentett elnyeri a szabadságot. Mit jelentett az igaz szó a hírekből. Én azonnal megéreztem és élveztem a szabad sajtó levegőjét. Apám nem. Ő nem értette a pálfordulások hamis őszinteségét, nem értette, hogy lehet keddről-szerdára virradóra konzervatív polgár a régi elvtársakból. És persze azért sem, mert a korabeli sajtóból az újgazdagok tekintetén át a saját kudarcai is visszanéztek rá. Ő ugyanaz maradt, az a ministráns fiú, aki a hatvanas évek elején nem egyszer egyedül állt a pap mellett, mert nem akadt se fiatal se öreg, aki Krisztus testének átadásakor strázsált volna a pap mellett. A rendszerváltás utáni szabadságot már nem értette, nézett rám, könnyfátyol volt a szemén, „engem itt lenéznek”, mondta, cselédnek kezelnek, parasztnak, pedig akkor még nem is kezelték annak, annyira, vagy úgy, ahogy most aláznák meg, ha élne.

Ő mindig széllel, céllal, okkal szemben ment mindig. Oktalanul, dühből, szívből döntött, és így nézte végig, mi történik a nemzedékével és vele a szabadságban. Hogyan dőlnek ki a sorból, százalékolják le őket, majd nézte volna, hogyan sorozzák be őket közmunkára, pártplakátot ragasztani, meg napocskát rajzolni az esti iskolában. Ő erről már lemaradt, de talán a szabadság és a szabad beszéd ürügyén nekem illenék rájönni, hogy mi lenne a tanulság. Hogy nekem hogyan kellene tudnom dönteni, tájékozódni. Mit mondnak az apám kudarcai, az örökös elharapott félmondatai a „belülről bomlasztókról” (azokról, akik eladták magukat a hatalomnak, utána meg azzal védekeztek, hogy ők nem a pénzért, paripáért, fegyverérét csinálták, hanem „jót akartak”...) Nekem, amikor elvileg szabad a beszéd, tudnom kell, hogyan kezeljek megalkuvást, gyávaságot, hogyan oktondi hősiességet, képtelen elvakultságot, gyűlöletet és félelmet. Gazdagságot és nyomort. Mit válaszoljak mindezekre.

Az én arcom már látszik a Facebookon (amíg látszik), és hallatszik a hangom a neten. Ez is a „szabad sajtó”. Akkor most mikor nézzek harciasan, és mikor hallgassak. Hogyan tudom mérlegre tenni az állítólagos elveim, és amiben őszintén hiszek? Vajon a szabad sajtóban hozzám beszélnek-e tényleg? Mikor vagyok felelős polgár és mikor botor, dacos kisgyerek?

Lehet, hogy azért nem tudok az apám sorsából tanulni, mert a Kelet-európai sorsokból nem lehet. Mert errefelé ilyen az ember pályája. Vergődés, mint az országé, és nincsen se remény, se kiút, hogy ne ugyanazokat a köröket fussuk mindig. Ezer éve próbáljuk eldönteni, hogy a nyugathoz akarunk-e tartozni, vagy nem. Nincs nép, aki ilyen hosszan dédelget egy dilemmát, sőt, a döntésképtelenségéből identitás lesz, a kétkulacsosságból átmenetiség. Hát akkor mit remélek én, hogy gondolhatom, hogy nem ugyanazokkal a játszmákkal szembesülök, mint az apám. És mit remélhetek magamtól: mikor és hogyan fogok okosan tájékozódni, és becsületesen élni a szabadságommal? Hogy is akarhatok másképpen élni, mint az apámék, akiket elkártyázott ez az ország, és akik végül már magukban sem hittek – ha bennem sem hisz a hazám? Bennetek hisz? Ti másik generáció vagytok, ti magatokban biztosan hisztek?

Az én generációm már megtanult csalni, dugdosom én is a cinkelt cserelapokat, ahogy apámtól láttam, rettegve, csöndben a combom alatt. Nektek még megvan a hangotok? A figyelmetek? Hozzátok még szól a szabad szó? Vagy nektek mindegy? Ti is ezt akarjátok?