Grecsó Krisztián a kirekesztésről

A rasszizmus faji megkülönböztetés, amikor valakit azért bélyegzek, ítélek meg, vagy tartom magam távol tőle, mert más a bőrszíne, más, mint én, nem olyan, mint a többség, vagy nem olyan, mint az a világ, amit ismerni vélek, ami az én valóságom, semmit sem tudok róla, semmilyen módon nem érintkezem vele, de előzetes koncepció révén véleményem van róla.

Az a veszélyes, hogy csak azt tanítják meg nekünk, hogy nem szabad rasszistának lenni, de nem tanítanak meg nem félni, nem tanítanak meg szembenézni a problémával. A félelem, a rettegés mindenkiben ott van az ismeretlentől, az ismeretlen embertől, világtól, az ismeretlen kultúrától. Ha megtanulja az iskolában vagy a szüleitől, mert rendes tanárai és szülei vannak, mi a politikailag korrekt beszéd, és udvarias szeretne lenni, mert tudja, hogy így kell viselkedni, az még egyáltalán nem old meg semmiféle problémát, mert az elvárt viselkedés. Mindössze csak annyit tesz, hogy az ember nem mondja ki a félelmeit, valójában azonban ugyanúgy fél, és nem érti, miért nem mondhatja ki ezt. Ezért nagyon sok lappangó rasszizmussal találkozhatunk, nagyon sok a pozitív megkülönböztetésnek álcázott rasszista vagy antiszemita megkülönböztetés. Amikor úgy teszünk, mintha dicsérnénk egy csoportot, például azt mondjuk, nekem nagyon rokonszenves a románokban, hogy összetartóak, valójában álcázunk valamit, dicséretnek akarjuk mutatni, de közben feszültség vagy gyűlölet van a mélyén, amit nem akarunk vagy nem tudunk feloldani.

Nekem a legnagyobb gondom a rasszizmus kezelésével, hogy az a lépés mindig kimarad, hogy az ember szembenézzen a benne élő félelmekkel. Mindenkiben ott van ez a rettegés, de egyszer csak szembe akarsz vele nézni. Mert ha eljutsz arra a szintre, hogy nem tudsz vele együtt élni, akkor meg akarod érteni, hogy miért van benned, miért van a romákkal szemben, a hajléktalanokkal szemben, hogy működik ez, miért undorodsz, ha undorodsz, mi a baj. Az első és legfontosabb a felismerés szerintem: igen, ott van, jó, megértettem, bennem van, fáj, nem akarom, hogy ott legyen, meg akarom érteni, hogy miért vagyok ilyen. Ha ezt a lépést elmulasztja az ember, akkor vissza lehet élni a félelmeivel, a benne élő rasszistával.

A rasszizmus ma nagyon aktuális kérdés! A menekülteket, akik Ázsiából érkeznek, könnyű megkülönböztetni, mert más a bőrszínük, könnyű félni tőlük, mert más nyelven beszélnek, ráadásnak egy másik vallás, másik kultúra képviselői. A politika, a közélet a lehető legkönnyebben tudja a bennünk lévő félelmeket működtetni, mert egyáltalán nem nézünk azokkal szembe. Már azelőtt sem létezik bennünk leltározási kényszer, hogy elkezdenék birizgálni bennünk ezeket az érzéseket. Aztán ahogy elkezdik, hihetetlen dühöt váltanak ki. Hihetetlen sok gyűlölet, fájdalom, irigység váltható ki így, ami odáig jut, amit egy nemrég megjelent hírben olvastam: egy gimnazista fiú pillekéssel (eleve honnan van neki pillekése?) megfenyegetett egy más bőrszínű fiatalt. Lehet sápítozni, megítélni ezt a fiatalt, lehet gyűlölködni a tévés operatőrcsajon, aki elgáncsolta (vagy nem, ki tudja), belerúgott egy gyerekbe, de a problémán kell elsősorban gondolkodni, hogy a bennünk lévő, félelemből született gyűlöletet milyen módszerekkel és kik generálják. Hogy működik ez, hogyan lehetséges. Ugyanis csak azért lehetséges, mert előtte nem akartunk vele mit kezdeni.

Volt egy rakás közönségtalálkozóm a Cigányok című előadás után (az egy dráma, amit én írtam, és a Katonában játsszák). Roma fiatalok és többségi magyar fiatalok is jöttek a Katonába megnézni a darabot, utána beszélgettünk, gondolkodtunk közösen.

Fotó: Dömölky Dániel

Sőt, egyszer még egy rendőrtiszti osztály is eljött megnézni, a fikció (a dráma) hogyan ábrázolja a rendőröket, a problémakezelést, nagyon tanulságos volt. A legkeményebb egy többségi elit magyar gimnázium volt, ahová konszolidált polgári családokból érkeznek gyerekek. Negyven percig csak fészkelődtek, nem mondtak semmit, azt mondták, amit tanultak, amit illik, minden nagyon PC volt, aztán valami gát átszakadt, egyszer csak elkezdett ömleni belőlük a gyűlölet. „Elveszik a telefonomat, beszorítanak a sarokba, nem lehet a négyes-hatoson utazni, nem tudok élni, mert rettegve megyek az utcán” – elkezdtek ilyesféléket mondani, ömlött belőlük a szó. A tanár először elpirult, aztán vörös lett szegény egészen, nem erre idomította a gyerekeket. Én meg mondtam, ne állítsa le, hadd jöjjön. Elkezdtünk arról beszélgetni, hogy mi a probléma, hogyan, miről lehet beszélni, miről nem, ha nem lehet valamiről beszélni, az miért gond. Az elsődleges, amit akkor megállapítottunk, hogy ha az ember fél, az egy tény, onnan kell indulni. Miért fél, mit nem ismer, honnan lehet továbblépni? Nem lehet azt mondani, hogy ne féljen, az nem kezelése a rasszizmus vagy a kirekesztés problémájának. Hogy „édes öregem, neked nem szabad félni, legyél európai polgár”: ez nem megy.

Az a baja ennek az országnak és a problémakezelésnek, hogy szőnyeg alá söprünk mindent, nem akarunk semmiféle együttélési problémával foglalkozni, semmilyen módon nem adunk lehetőséget az asszimilációra, mind az oktatási, mind a politikai rendszerben, aki romának, kasztrendszerbe született, soha az életben nem adunk esélyt, hogy kitörjön. Ezáltal benne is gerjesztjük a gyűlöletet. Társadalmi csoportok félnek, gyűlölik egymást, elbeszélnek egymás mellett, és se szándékunk, se elhatározásunk nincs arra, hogy ezt valamilyen módon kizökkentsük.

Jelenleg ma Magyarországon, ahogy én látom, az a helyzet, hogy egy borsodi romának például nem Budapestre nehéz eljutni, a nagy távolság a faluja (mondjuk, Sajóvámos) és Miskolc között van. Nagyobb ez a távolság, mint Miskolc és Budapest között, mert semmilyen módon nem tud találkozni a többségi társadalom elvárásaival, nem nyithat felé, esélyt, lehetőséget nem adunk neki.

 Ezek a forráspontok érzékelhetőek most mindkét oldalon, ahogy én látom, nagy bajok készülődnek. A legégetőbb kérdésünk jelen pillanatban, hogy van egy nyolcszázezres kisebbségünk, egy roma kisebbség, akik itt élnek velünk, s akiket nem akarunk polgártársunkként kezelni, és lehetőséget sem adunk, hogy azok legyenek, illetve nem segítjük őket, hogy azokká válhassanak.

Azt, hogy miért nem lehet megítélni valakit a bőrszíne, vallása, származása, nemzetisége alapján, nagyon egyszerű megérteni, ha behelyettesítjük a szereplőket. Ha bármi megítélőt hallunk, vagy magunk teszünk sztereotip kijelentést az iszlámra, a zsidó vagy roma származású polgártársainkra, a Szíriából menekült emberekre, nagyon egyszerűen be kell helyettesíteni őket az erdélyi magyarokkal például. Ha te ott vagy kisebbség, vagy bármilyen módon magadon érzed, megérted a dolog végtelen igazságtalanságát, és abban a pillanatban látod, hogy a sztereotip, csak külsődleges benyomásokra épülő megítélés milyen sértő, bántó, minden alapot nélkülöző. Egyébként is tanulságos kisebbségi létben élő emberekkel beszélgetni, legyenek ők melegek, tartozzanak bármelyik kisebbséghez, szubkultúrához, könnyebb megérteni, ebben a létben milyen sérelmek érik őket, hogy lehet úgy élniük. Mi, akik a többségi léthez vagyunk szokva, és azt gondoljuk, hogy a normáink felől nézve olvasható a világ, pillanatok alatt megtapasztalhatjuk, hogy a nyelv, amit használunk, nem föltétlen használható. Időről időre jó, ha emlékeztetjük magunkat erre. Nagyon sokat segít abban, hogy sztereotip, kirekesztő, rasszista mondatokat ne fogalmazzunk meg még magunkban sem.

A Cigányok közönségtalálkozóján elhangzott egy mondat. Egy fiú mondta nagyon ingerülten. Gimnazista roma srác volt. A roma fiataloknak az általános iskola elvégzése is nagy dolog, ha egyáltalán odáig eljuthatnak, a gimnázium csak keveseknek sikerül, az már egy egészen más világ, olyan kérdésekkel kell szembetalálniuk magukat, minthogy a szüleik normái teljesen mások, mint amiket a gimnáziumban hallanak. Ez a fiú, aki azzal küzdött, hogy a faluban, abban a borzalmas környezetben, ahonnan jön, egészen mást hall, mást kap, mint amit hall a gimnáziumban, önmagával meghasonultan, küszködve szólalt meg. Azt mondta: megpróbálja megszeretni a többségi Magyarországot, megpróbál szeretni minket, de aki őt gyűlöli, azt nem tudja szeretni. Nagyon fegyelmezett volt a banda, a fiúk beszélhettek, a lányok nem. A lányok hátul ültek, jóval érettebbnek látszottak, mint a fiúk, végig fegyelmezetten hallgattak. Ekkor, először a másfél óra alatt megszólalt egy roma lány: „akkor sem gyűlölhetjük őket, ha ők gyűlölnek minket”. Egészen torokszorító pillanat volt, mert megértettem, hogy azoknak, akik küzdenek az egyenlőségért, bizonyítani és beilleszkedni akarnak, micsoda szédületes küzdelem ez, miféle szédületes erő kell hozzá.

 Van még egy megrázó történetem. Désékkel jártunk turnézni, Dés Lászlóval és Dés Andrással, a sofőr pedig, aki vitt minket, az a roma fiú volt, aki benne van Závada Pál Egy sor cigány című könyvében (Závada harminc történetet dolgozott föl, harminc cigány karrierjét írta meg, a kitörési kísérletüket). Ő mesélte nekem, hogy már teljesen elhagyta az ereje, reménytelenül élt, mindig mindenütt kikezdték, ellenőrizték sofőrként, ha pakolta be a hangfalakat, a zekekarok cuccait, nem engedték be a művészbejárón, mert roma, évek alatt annyira felhalmozódott benne mindez, hogy kiment belőle az életerő, a kitartás, nem bírta tovább. Aztán egyszer egy turnén – épp Désékkel mentek –, amikor megállította egy rendőr az autót, és elkezdett vele szívózni, hogy övé-e a kocsi, nem lopta-e, kipattant Dés (László), akinek köztudottan hihetetlen energiái vannak és őrületes igazságérzete, és negyedórás monológban keményen helyretette a rendőrt, hogy mit képzel. Azt mondta nekem ez a fiú, hogy ha nagy baj van, mindig erre a monológra gondol, meg arra az erőre, amit akkor érzett, arra a pillanatra, amikor őt életében először megvédte valaki. Ezek az energiák kellenek, hogy segítsenek, valamilyen módon kinyissanak bennünket.

Az elfogadásban nagyon sokat segített nekem Lakatos Menyhért Füstös képek című regénye. A mára klasszikussá vált regény a roma irodalomtörténet sarokköve. Önéletrajzi könyv, és azért végtelen izgalmas, mert írója nem menteget, nem egy nézőpontból néz, nem ítélkezik, nem von le tanulságokat. Mesél, arról, hogy Vésztő mellől, egy roma telepről, a putriból hogyan indul el egy fiatal az álomvilág felé, amit a gyulai gimnázium jelent, mi történik körülötte. Életről mesél, szexuális, étkezési szokásokról, kalandokról, párhuzamos életekről, mélységről. Fölkavaró regény, és éppen azért segít az elfogadásban, mert egyáltalán nem arról szól, hogy el kellene fogadni bármit is, nincs benne direkt ideologikusság. A filmek közül a Csak a szél című Fliegauf Benedek-alkotást ajánlom, amely a roma gyilkosságok kérdéskörét dolgozta fel. Erdős Virág verseire hívnám fel még nagyon erősen a figyelmet, ő a nyolcadik kerületi, életet-közéletet-nyomort és borzalmat ismeri nagyon jól és hozza rendkívüli példákkal mind a prózájában, mind a verseiben.